A nagy családot a Teremtő döntése alapján a harmadik tragédia elkerülte. A továbbiakban ezért az útelágazások történeteit az „újszülött” M. Cs. Lajos Dezső emlékeinek leírásával folytatjuk.
Gyermekkoromat a 11. kerületben, az akkori Horthy Miklós Körtéren és annak környezetében éltem le. 21. századi szemmel összehasonlítva az akkori városképet a maival, megdöbbentő az egyezés, és ezt nemcsak a szubjektív emlékek, de korabeli fotók is bizonyítják. A Körtér épületei a 30-as évek második felében szinte 100%-ban egyezőek a maiakkal. Vonatkozik ez a megállapítás a tágabb környezetre is, továbbá a tömegközlekedés kiépítettségére. Villamosok jártak a Verpeléti úton (Karinthy Frigyes út), a Horthy Miklós úton (Bartók Béla út), a Szent Imre herceg útján (Villányi út), továbbá HÉV is a maival azonos nevű Fehérvári úton. Természetesen a közlekedési eszközök külső megjelenése, felszereltsége eltért a maitól. Emlékezetes a villamosok ajtónélkülisége. Estenként a tömött villamosok lépcsőjén kézzel kapaszkodva lógtak az emberek, és a gyerekek sokszor az ütközőre ülve „tujáztak”. A szó a villamos „hátuját” jelentette.
A korai gyerekkor visszatérő emlékeként él bennem apám minden reggeli búcsúja anyámtól és tőlem. Kifogástalan öltönyében, kalappal a fején, a „rituális zsebtapintások” és hozzá a felejthetetlen szavak: igazolvány, óra, zsebkendő, pénztárca. S mi maradtunk anyámmal, a „háztartásbelivel” a lakásban. Szinte napi rendszerességgel, a nagymamával kézen fogva jelentem meg a Körtér közepén lévő nagy játszótér homokozójában. Unalmas délutánok követték az egyedül elfogyasztott ebédet, majd a délutáni alvást. Apám és anyám mindig együtt ebédeltek.
Később nagy változás következett: az öltönyt felváltotta a katonaruha. A fekete nadrág oldalán 2 piros csíkkal és az elmaradhatatlan – engem cilinderre emlékeztető – fekete sapka vagy talán kalap. Csak jóval később tudtam meg a változás okát. A civil ruhás korszak a „Trianoni diktátum” értelmében hazánkra előírt, minimalizált létszámú honvédség kényszere volt. A többlet létszámot a kormányzat a civil ruhába öltöztetéssel tüntette el. Apám az első számú tragédia következtében a honvédség által történő felneveltetése eredményeként került a civilbe bujtatottak közé, neveltetéséből származó megbízhatósága révén pedig a katonai elhárítás állományába.
Számomra csak jóval később, apám egyik 1929-ben anyámnak írt, rám maradt leveléből derült ki, hogy „van remény, hogy rövidesen véget ér ez a civil ruhás korszak”. Aztán eltelt 7-8 év a megvalósulásig. Így következett be a számomra meglepő ruhaváltás.
Apám új munkahelye a Várban, a napjainkban újjáépítés stádiumában lévő Honvédségi Főparancsnokság épülete volt. Néhány alkalommal a Siklón engem is felvitt, ahol megcsodálhattam a sok katonaruhás bácsit. Apám egy ilyen alkalommal mondta, hogy „te is ilyen leszel majd a Hadi-Műszaki Törzskarnál, mert azok nemcsak katonák, de mérnökök is”. Ez volt az önmagára vonatkozó álma is. Persze soha nem valósult meg, nemcsak az ő esetében, de az enyémben sem. Ez már korábban is biztos volt, de akkor vált véglegessé, amikor a 4 elemit követően 10 éves koromban a kőszegi kadétiskola helyett a ciszterci gimnáziumba írattak be. Ez volt az első útelágazásom, az első az élet által diktáltak közül. De erről majd később, mert addig még nagyon sok mindenről kell beszámolnom. Nagyon sűrű évek következtek nemcsak számomra, hanem egész Európa számára.
Gyermekkori éveim, ahogy már jeleztem, kiegyensúlyozottan teltek. Megemlékezni csupán arról érdemes, ami nagyon emlékezetes maradt egész életemre. Ebben az időben ugyanis még nem vezették be a gyerekekre veszélyes fertőző betegségeket megelőző védőoltásokat. Ezek hiányában aztán a legtöbb kisgyerek megszenvedte ezeket. Központi intézkedésként csupán annyit kellett tenni, hogy a gyerekorvos által előírt és biztosított piros cédulát ki kellett tenni a bejárati ajtóra.
A piros cédulák ellenére persze én is átestem valamennyi ismert fertőző betegségen: kanyaró, skarlát, bárányhimlő, szamárköhögés stb. Magas láz, priznic, kanalas orvosság málnaszörppel, ami nagyon sokszor anyám arcában landolt. Ami viszont az örök emlék kategóriába sorolható, az a lázas állapottal jelentkező visszatérő álom, amitől ismétlődése miatt nagyon féltem. Nagy magasságban, sötétségben történő lebegés, amelytől csak az ébredéssel tudtam megszabadulni. Azután nagyobb gyerekként ez a „földönkívüliségi” érzés elmúlt. Magyarázatot keresve az álomra, az összefügést a születésem körüli bonyodalmakkal próbáltam igazolni.
Az otthoni unalmas éveket követően elérkezett az életre szóló napi kötelességteljesítés időszaka. Innen látszik, hogy milyen pozitív hatású az óvodarendszer bevezetése. Nemcsak a szülők terhelésének csökkentése miatt, sokkal inkább a gyerek fokozatos közösséghez szoktatásának biztosítása érdekében.
Mivel szeptember közepén születtem, az iskolai induláshoz „korengedélyt” kellett beszerezni, amit szerencsére megkaptam. Ennek birtokában már 6 éves korom betöltése előtt megkezdhettem tanulmányaimat. Mint mindennek, ennek is jelentősége volt az életem későbbi részében. 15 éves koromig mindig én voltam az osztályban a legfiatalabb. Csak az ezt követő későbbi történelmi évvesztés következtében kerültem saját korosztályomba.
Így kezdődött el saját magam felépítésének mai napig tartó korszaka. A következő részben gyermekkorom néhány pozitív korszakát, továbbá az ezzel alapvetően ellentétes történelmi háborús időszak eseményeit idézem fel.
(Folytatjuk)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")