A már megénekelt, unalmas, óvodamentes kisgyermekkorom és a nyári balatonaligai és budafoki élményeim után elérkezett az idő az életre szóló kötelességteljesítésre. A korengedménnyel kezdődő iskolát a lakásunktól a Váli utca választotta el, és anyám végignézhette az ablakunkból az iskolai foglalkozásaimat. A Váli utcában csupán a 6-os és 66-os villamosok végállomásának csikorgó körforgalma bonyolódott. De ez elég volt egy gyereket féltő anyának ahhoz, hogy az akkor még egyetlen fiát kaputól kapuig mind a 60 méteren elkísérje az iskolába, és természetesen a tanítás végén érte menjen. Úgy gondolom, ennek az anyai cselekedetnek az is egy komoly indítéka lehetett, hogy a féltő anyák mindennap megbeszélhették ügyes-bajos gondjaikat. Háztartásbeliként belefért az idejükbe. Így jött létre egy hosszú időre szóló kapcsolat a Rajk anyukával, és még hosszabb Andris és Lali között. A jó barátság megmaradt a gimnáziumi évekre is. Érdemes megemlíteni, hogy osztályunkat egy ízig-vérig pedagógus, Lorberer Hermin vezette. Úgy gondolom, sokat köszönhetek annak a 4 évnek, amit együtt tölthettem vele.
Történelmi jelentőségű dátum: 1944. március 19. Hitler ekkor hajtotta végre „szenzációs” akcióját. Megszállni egy vele „koalícióban” háborúzó országot – mint ahogy azt korábban Ausztriával is megtette – birodalomnövelési tett volt. Biztosíték arra, hogy a partnerek nem hagyják cserben, mint ahogy későbbiekben Románia tette és Magyarország is kísérletezett vele – sajnos, eredménytelenül.
A kormányzó visszatérve Hitlertől, kész helyzet előtt állt. Új miniszterelnököt (Sztójay) és „megbízható” minisztereket kellett kineveznie, hogy megkezdődhessen a „rendszerváltás”. Német katonai felügyelet mellett, katonai helytartóval az élükön. Azután jöttek a következmények bel- és külpolitikai téren egyaránt. Megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, auschwitzi végeredménnyel. Kevesen élték túl. A kormányzó intézkedésére a budapesti zsidóságot gettóba „sikerült” zárni, és így megmenteni. Külpolitikai következményként jelentkezett, hogy az angol légierő megkezdte Magyarország, első sorban Budapest bombázását: „Achtung, Achtung, légiriadó!” Nap mint nap ez hallatszott a rádióból. Le a pincébe, óvóhelyre. A szomorú következmények pedig egyre sokasodtak. Rommá bombázott házak, épületek, ipari negyedek, emberi áldozatok nem kis létszámban.
Apám úgy gondolta, valamit kezdeni kell a családjával. Ő munkahelyéhez kötött volt, és így anyámat és a gyermekeit próbálta menteni. Ekkor már ketten voltunk testvérek, mert 1942-ben megszületett Béla öcsém, akiről a későbbiekben írok. Apám mentésünkre vonatkozó törekvését csak erősítette egy borzasztó esemény. Anyám talán legjobb barátnője volt a vele egykorú Klotus (a Klotild beceneve). Olyan bensőséges kapcsolat alakult ki köztük, hogy anyám felkérte, legyen második gyerekének keresztanyja. Ez annál is inkább lehetővé vált, mivel Klotus – az akkori viszonyok szerint kissé későn – öcsém születése előtt nem sokkal ment férjhez. Mert keresztanya senki nem lehet keresztapa nélkül. Budapest bombázásának heteit, hónapjait éltük, és Klotuséknál valamilyen családi ünnepre készültek. Természetesen – mint legjobb barátnő – anyám és családja is hivatalos volt. De hát két gyerekkel nem mehettek oda. Nagyanyám viszont, aki velünk egy házban lakott, nem vállalta, hogy két rakoncátlan kisfiúról gondoskodjon, hiszen neki csak egy lánya volt. Így azután egy kis összezördülést követően szüleim lemaradtak a Klotus-féle összejövetelről. Milyen szerencse! Az ünnepi összejövetelt hirtelen megzavarta a rádióból felhangzó „Achtung, Achtung!” Irány a zuglói családi ház pincéje. A nagy társaság már jó kedvű volt, és egyikük kivételével egy csomóban viccelődtek, évődtek egymással. Aki kivált a többiek közül, idegességében fel- alá rohangált a hosszú pincében. Éppen a pince másik végében tartózkodott, amikor a ház találatot kapott. Annak az egynek maradt el a temetése. Anyámék pedig az ünnepi összejövetel helyett a kisebbik fiuk keresztszüleinek temetésére mentek. Mi pedig nem maradtunk árván.
Apám egy ismerős segítségével Drégelypalánkra telepített át bennünket anyám unokatestvérével és kislányával, Évával együtt. Róluk is gondoskodni kellett, mivel édesapja, „Potyka” bácsi a keleti frontra volt száműzve. Nagy eséllyel az évekre szóló hadifogság vagy a hősi halotti sors várt rá. Utóbbi következett be.
Drégelypalánkon a két Hegedüs családnál helyeztek el bennünket, Pista bácsiéknál Lili néniék (Évike és édesanyja), húgánál, Mariska néninél pedig mi hárman. Gyerekekként nagyon jól éreztük magunkat, és így a felnőtteknek is könnyebb volt. Vendéglátóink kedves emberek voltak. Igazi falusi környezet „Palócországban”. Ráadásul mi hárman a falu szélén a 40-es években épült, a hagyományos falusi környezetből kirívó épületben laktunk. Persze azért nem nélkülöztük a baromfiudvart, a tehénistállót, a szántót és távolabbra a domboldalban a szőlőket a présházak sorával.
Apám vasárnaponként meglátogatott bennünket. Egy alkalommal elhozta a velem közel egykorú unokabátyámat, Lacit is. Nagyon emlékezetes kirándulást tettünk Drégely várához. Akkor még nem ismertem Arany Jánostól a Szondy két apródja című költeményt.
Ipolyságon (ma Sahy) született Lili néni második kislánya, Zsuzsa, aki soha nem ismerte meg édesapját és persze Ipolyságot se. Lili nénit az ipolysági kórházban Hegedüs Pista bácsi kétlovas „bricskájával” (paraszthintó) látogattuk meg.
Azután ősszel vissza Budapestre, hogy megkezdjem 4. osztályos tanulmányaimat. Az elemi iskola utolsó éve már belelógott a háború pusztításainak időszakába. Erről már a következő részben szólok.
(Folytatjuk)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")