Claudine Thévenet 1774. március 30-án született Lyonban, jómódú francia szülők második gyermekeként. Vallásos, szerető családi légkörben nevelkedett hat testvérével. Már gyermekként kitűnt jóságával és kedvességével. Tanulmányait a bencések apátságában végezte Saint-Pierre-les- Nonains-ben, ahol nemcsak tudása, de hite is elmélyült. Életének ezt az első, békés időszakát a történelmi események szakították félbe.
Claudine Thévenet tizenöt éves volt, amikor kitört a francia forradalom, amely kortársaihoz hasonlóan az ő életét is gyökeresen megváltoztatta. Ebben az évben fejezte be tanulmányait, előtte állt az élet, a hivatásválasztás. Körülötte ugyanakkor minden összeomlott. A hatalomra törő forradalmárok kíméletlenül felforgatták a hagyományos társadalmi rendet, gúnyt űztek az Egyházból, sőt magát Istent is káromolták. A szerzetesrendek működését betiltották, a papokat deportálták. A párizsi események hatására féktelen erőszakhullám söpört végig az egész országon. Lángba borultak a városok, több tízezer ember esett a következő években a terror áldozatául.
1793-ban a forradalmi csapatok pusztítása Lyont is elérte. 1794 januárjában Claudine Thévenet két fivérét is letartóztatták, majd borzalmas kínzások után megölték. A fiatal lány, aki szemtanúja volt a kegyetlen kivégzésnek, élete végéig nem felejtette el ezt a napot. Szívét tőrként járta át testvérei halála, ugyanakkor bátorságuk és megbocsátásuk erőt öntött lelkébe. „Bocsáss meg, ahogyan mi is megbocsátunk!” – ezek voltak utolsó szavaik, amelyekkel nővérüktől elbúcsúztak. És Claudine hűségesen őrizte a lelki végrendeletükként elhangzott szavakat. Megértette, hogy testvérei a gyűlölet szította emberi indulatok áldozatai lettek, ahogyan azt is, hogy a gyűlöletre nem szabad neki is gyűlölettel vagy bosszúvággyal válaszolnia. Hiszen a gyűlöletet csak szeretettel, a rosszat csak jóval lehet legyőzni. Elhatározta ezért, hogy egész életét a szeretetnek, mások szolgálatának, a forradalom által okozott sebek gyógyításának szenteli.
Kezdetben egyedül végezte szerteágazó karitatív tevékenységét. Nem kímélte magát, minden erejével igyekezett a szegények, az éhezők és a betegek sorsát enyhíteni. Minden cselekedetét áthatotta az őszinte felebaráti szeretet, amelyet Isten iránti szeretete táplált. Claudine azt is megértette, hogy az emberi szenvedések mélyén Isten ismeretének hiánya rejlik, ezért arra törekedett, hogy mindenkivel megismertesse Őt.
Az egyik hideg téli estén André Coindre atya két átfagyott árva kislányt talált egy templom ajtajánál. Claudine gondjaira bízta őket, aki anyjuk helyett anyjukként gondoskodott róluk. Ez a találkozás meghatározó lett a fiatal lány életében. André atyában megbízható lelki vezetőre és támogatóra talált, a gyerekeken keresztül ugyanakkor, úgy érezte, Isten maga üzent neki, megmutatva igazi hivatását. Megértette, hogy a forradalom által kiváltott nehéz helyzetben, a háborús zavargások között a szerető, gondoskodó családi támaszt nélkülöző fiatal lányok kerültek a legkiszolgáltatottabb helyzetbe. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy hosszabb távon az ő felkarolásukkal, nevelésükkel tehet legtöbbet a társadalomért. Hiszen, felnőve ezek a lányok lesznek családanyákként a következő nemzedékek első és legfontosabb nevelői, közvetve az egész társadalom támaszai. Idővel társak gyűltek köré, akik segítették munkájában.
1816-ban André atya ösztönzésére társulatot alapítottak, amely két évvel később szerzetesrenddé alakult. Claudine a rendben a Szent Ignácról nevezett Mária nővér nevet vette fel. Az új kongregáció fő feladatának az árva lányok nevelését tekintette, akikkel húszéves korukig foglalkoztak intézeteikben. Igyekeztek számukra alapos képzést és megfelelő keresztény nevelést biztosítani. Az általános iskola elvégzése után minden lány szakmát tanulhatott, ami biztosította további megélhetésüket.
Később Claudine és társai kiterjesztették tevékenységi körüket, és minden társadalmi rétegből fogadtak lányokat kollégiumaikba. Emellett otthonokat nyitottak idős, magányos asszonyok számára, oratóriumaikban családi katekéziseket tartottak. Minden intézményük és minden tevékenységük egy közös célt szolgált: hogy minél több emberrel megismertessék Istent és az Ő szeretetét, és ezáltal az emberek közötti őszinte szeretetkapcsolatokat erősítsék.
A nehézségek ellenére a rend dinamikusan fejlődött. Egymás után nyitották új házaikat. Claudine Thévenet különös gondot fordított lelki leányai képzésére, akiket mindenekelőtt arra tanított, hogy a rájuk bízott lányokkal anyjuk helyett szerető és gondoskodó anyjukként törődjenek.
Élete utolsó időszakát visszavonultan, főként imával és a kongregáció szabályain dolgozva töltötte. 1837. február 3-án hunyt el az életszentség hírében. „Milyen jó az Isten!” – ezek voltak utolsó szavai, amelyek lelki örökségeként hagyták el ajkát halálos ágyán.
Öt évvel az alapítónő halála után Jézus és Mária Nővérei megnyitották első házukat Franciaország határain túl, Indiában. Ma a kongregáció tagjai a világ öt kontinensén végzik apostoli és karitatív munkájukat.
Claudine Thévenetet II. János Pál pápa 1981-ben boldoggá, majd 1993-ban szentté avatta. Liturgikus emléknapja: február 3.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")