Nagy örömmel írattam be kislányomat néhány éve az iskolai hittanra. Igaz, hogy kézzel-lábbal tiltakozott, sírva könyörgött, ne írassuk be, mert a gyerekek és a tanárok kicsúfolják. Mi ezt nem hittük, de sajnos neki lett igaza. A pedagógusok minden alkalmat megragadtak, hogy a gyereket megszégyenítsék, megalázzák, csupán azért, mert hittanos. Tanulmányi átlaga két egész jeggyel romlott, annak ellenére, hogy több tárgyból magántanárt is fogadtunk mellé. Szeptembertől másik iskolába írattuk, ahol már nem járt hittanra. Tudtommal az Egyház szorgalmazza az iskolai hitoktatást, ezzel jó képességű, tehetséges gyermekek sorsát veszélyezteti. Egy negatív osztályfőnöki vélemény, gyenge bizonyítvány lehetetlenné teszi a továbbtanulást! Önnek, mint papnak mi a véleménye erről?
Sokat töprengtem a válaszon, hiszen fontos, közérdekű ügyben, súlyos dolgokat kell írnom, nem papi kötelességből, hanem igaz meggyőződésből.
1. Először a gyermeket tenném vizsgálat tárgyává. Ugyanis elég gyakori eset, hogy rossz tanulás és magatartás miatt romlanak a jegyek, és mindezt a hittan rovására írják. A szülők is hajlamosak erre, hiszen így a gyerek ártatlan áldozatnak tűnik. Nem vádolom őt, de a tiszta igazságot kell látni.
2. Ha viszont a pedagógusok valóban megszégyenítik a hittan miatt, ez nagyon súlyos eset. A bukott kommunista rendszerben is büntetendő cselekménynek számított az ilyesmi, hát még most, az új demokráciában! Ahol ez megtörténhet, ott az iskolát, a pedagógusokat erélyesen figyelmeztetni kell. Jogsérelmet senki sem tűrhet el. Megvan arra a mód, hogy rendet teremtsünk. Nem haraggal és dühösen, hanem nyugodtan, betartva a hivatalos utat, ha kell, mindig feljebb! Tehát én nem hagyattam volna ott az iskolát, amíg igazságot nem szolgáltatnak neki. Csak ezek után írattam volna egy másikba.
3. Ebben az új iskolában a gyermek már nincs a hittanosok között. Elhiszem, hogy most már nyugodt, nem bántja senki, viszont egy életre megtanult meghunyászkodni, meggyőződését elrejteni. Megtanult egy értékrendet: első a jó osztályfőnöki vélemény, a jó bizonyítvány, a továbbtanulás. Ő azután még saját magától is beépít értékrendszerébe egyéb mindent megelőző dolgot, és csak azután jön az Isten, az Egyház, a vallás, az üdvösség. A kisleány lelkében ez mérhetetlen károsodás. A Katolikus Egyház eszményképei a hitvallók és a vértanúk. Ők minden földi előnyt, értéket boldogan feláldoztak az Isten kedvéért, lelkük javára. Biztosan tudták, hogy ez a krisztusi út.
Ne haragudjon, de nekem az a leány tetszik, aki a középiskolában egyes-egyedül felállt az osztályában, amikor szóba került, ki jár vasárnaponként templomba. Kitört a nevetés. Erre ő feléjük fordult: Mit röhögtök? Inkább ti is járnátok szentmisére! Hála Istennek, itt az osztályfőnök is nagy lélekről tett tanúságot, mert arcukra fagyasztotta a gúnyt vallomásával: Gyerekek, én is minden vasárnap elmegyek a templomba! Nagy, dermedt némaság lett. Ez a kisleány megérezte és megtapasztalta, hogy a bátor előtt a vihar is lecsendesedik, míg a gyáva ezerszer meghal naponta félelmében.
Nekem, mint papnak és embernek is a helytállás tetszik, nem a megfutamodás. Bizony, gyermekét az új iskolában is be kellene íratni hitoktatásra, hátha beállna megzavart lelkében a helyes értékrend: első, ami örök!
*
A papság, mint minden más segítői tevékenység, lelki szempontból „veszélyes üzem” lehet. Ha ugyanis a cölibátusban nem áll rendelkezésére támasz – barát, lelkivezető – elvesztheti a talajt a lábak alól. A hívek pedig ne csak imádkozzanak érte, de támogassák, látogassák, lássák vendégül, s ha szükséges, védjék meg a rágalmaktól.
(Szőnyi Szilárd)