Kezdőlap A lelkiatya válaszol A jók miért szenvednek?

A jók miért szenvednek?

Mindig beteg vagyok, csak a kórházakat járom, pedig olyan jó voltam egy életen át. Ha zúgolódom, az egészségesek azt mondogatják: a tűrőké és a szenvedőké a mennyek országa. Ezzel még jobban kikészítenek. Ha az én helyemben lennének, biztos másképp beszélnének.

Már a jósággal baj van. Ki meri saját magát oly tökéletesnek mondani, hogy Istennel szemben – aki pedig szíveket és veséket vizsgál – semmi kivetnivaló fel ne tűnjön, semmi büntetésre vagy javításra méltó ne legyen benne? A Biblia is azt mondja, hogy az igaz is hétszer esik el napjában, de Isten kegyelméből mindannyiszor fel is kel (Péld 24,16). De hol van ott a jóság, ha fennakad Isten rendelkezésein, azokat rossznak és igazságtalannak tartja? Az embernek, mint Jóbnak, csak szájára kell tenni a kezét és hallgatni (Jób 39,34). Aki igazán hisz és szereti Őt, békésen elfogad mindent a kezéből. A legnagyobb tiszteletlenség emberként kritizálni a végtelenül hatalmas és bölcs Isten tetteit.

Hol van az igazi jóság és hit, ha nem elég a válasz: majd Isten a mennyországban mindenért kárpótol. Aki csak a földi jólét, egészség, szerencse után eped, az csak szájával mondja a Hiszekegy végén: „hiszem az örök életet”, de valójában nem kell neki, nem kívánkozik oda. Pedig nincs nagy választék: vagy az ég, vagy a pokol. A földi lét szinte egy röpke pillanat.

Akik igazán hittek – a szentek –, azután vágyódtak, hogy minden hibájukért, gyarlóságukért itt fizessenek, a tisztítóhelyen ugyanis sokkal nehezebb és keservesebb a törlesztés. A földi szenvedés – ha zúgolódás nélkül viseljük – nagy érték, pótolhatatlan.

Egy-egy ember földi élete valóságos műremek, amiben a végén úgy gyönyörködik az Isten, mint a teremtéskor egy-egy nap végén. Ennek az alkotásnak csak a halál percében van vége, addig vési, faragja Isten az embert. Minden feleslegeset, torzót eltávolít, hogy igazán tökéletes legyen. Ebben az alakításban, lélekformálásban előkelő helye van a szenvedésnek. Többek között az ember „megtapasztalja tehetetlenségét, végességét, saját határait. A személyt értékessé teszi, meglátja, mi a lényeges” (Katekizmus 1500). Ezért igaz: „Az Úr azt feddi, akit szeret” (Péld 3,12). „Boldog az az ember, akit Isten megfenyít… Ő sebet ejt ugyan, de be is kötözi, megver, de keze gyógyít is” (Jób 5,17). A feddés célja a javítás. Talán az lenne jó, ha nem térítene minket észhez? Bizony ez egy hatalmas, nagy küzdelem, de miért kapnánk égi koronát, ha semmit sem teljesítenénk? Hogyan lenne akkor reményünk a halhatatlanság? A küszöbön túl ott az a nagyszerű ember, aki kiállta a próbát, akit a szenvedések megtisztítottak minden piszoktól, mint a tűz az aranyat és az ezüstöt a salaktól. Megvan mindennek a célja, az értéke és a helye, csak nyugodtan ki kell várni a végét.

Aki már oly szerencsés, hogy átért a túlsó partra, kiállt minden küzdelmet, próbát, és visszanéz befejezett életútjára, biztosan mindent helyesel, és azt mondja: ez nagyszerű élet volt. Köszönöm, Istenem! Bocsáss meg, ha közben nem értettem ezt vagy azt, de hát parányi ember vagyok.

Akkor majd megköszönjük még a csapásokat is, mint ahogy a felnőtt ember megköszöni édesapjának a gyerekkori büntetéseket. Meg kellene próbálni oly bölcsnek, okosnak lenni, hogy már földi életünkben is legyen erőnk, a megpróbáltatások között, kórházi ágyon, gyászban – igaz, hogy könnytől csillogó szemmel – elrebegni egy-egy köszönömöt.

Be kell ismernünk, hogy életünk egy-egy szakasza végén felviláglik, hogy azért jól csinálja a gondviselő Isten! Bennünk van a baj!