Megdöbbenve olvastam pályázati felhívásukat „A jókedvű Jézus” grafikus ábrázolására. Kérdem, hol olvashatok a Szentírásban nevető, kacagó, hahotázó Jézusról? Bizonyos, hogy a lakomákon, a kánai menyegzőn kedves, vidám volt, de nevető, kacagó, pláne hahotázó Jézust ki tudna elképzelni? Micsoda tiszteletlenség Jézus ilyfajta ábrázolása!
Például én pontosan ilyennek tudom elképzelni. Roppant jelentőségű a levelére adott válasz, hiszen példaképünk az Úr Jézus. Ha ő nem szerette a vidámságot, akkor nekünk is abba kell hagyni minden mókázást, ha igen, szabad a pálya.
Először furcsa oldalról közelítem meg a kérdést: Jézus sírt, reszketett, gyötrődött. Megsiratta Jeruzsálemet, Lázárt, az Olajfák hegyén pedig még vérrel is verítékezett. Úgy tudom, a sírás és a nevetés korrelatív viselkedés: ha valaki tud sírni az képes arra, hogy nevessen. Van benne erős érzelmi élet. Természetes, hogy az Úr Jézusnál nem lehet szó bűnről. Biztos nem nevetett ki, nem botránkoztatott meg senkit. De a kacagás, hahotázás miért lenne bűn? Talán meg kell gyónni, ha jót nevettem? Amint ön is elismeri, a mi Mesterünk részt vett lakomákon. A farizeusok botránkoztak is rajta eleget. Ahol együtt esznek-isznak jó társaságban, csak rontja a hangulatot, akinek nincs humora, aki feszélyezi a többieket. Azt kinézik maguk közül. Úgy gondolom, az Úr Jézus jelenlétével megörvendeztette őket, különben csak egyszer hívták volna, többet már nem. Hogy képzeli el: vidám volt, de nem nevetett?
Igaz, nem olvassuk az Evangéliumban: Jézus jót nevetett, de tudni kell a szavak mögé látni. A mi Jézusunk helyzethumora utolérhetetlen. Amit mondott, vagy tett, azt csak nevető, hahotázó lelkülettel lehetett csinálni.
Csak egynéhány esetet említek a sok közül. A kánai menyegzőn mondja a szolgáknak: most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak. Viteti a „vizet” a bort követelőknek. A szolgák hogy félhettek, a vőlegény hogy csodálkozhatott! Szinte látni Jézus huncut, széles mosolyát! (Jn 2,8).
Avagy hogy mondhatta, amikor a háborgó tengeren felébresztették rémületükben: „Miért féltek?” (Mt 8,26). Ezt egyszerűen nem lehet komoly arccal mondani, amikor a tanítványok attól félnek, hogy elvesznek, itt a halál.
De a helyzethumor sorozata mindaz, ami Jákob kútjánál történik (Jn 4). Először felajánlja a szamarai asszonynak, hogy Ő ad neki élő vizet, pedig vödör sincs nála. Felszólítja: menj, hívd el a férjedet és gyere vissza, holott jól tudja, hogy a hatodik férfival él. Amikor a tanítványok megérkeznek nagy fáradtan az élelemmel, és leteszik eléje: „Mester, egyél!”, ő azt feleli: van eledelem, csak nem tudtok róla. Szinte sziporkázik az Úr Jézus minden újabb helyzetben, csak észre kell venni, milyen jó kedve van, és szavai mögé kell képzelni arcát.
Ezek szerint Szentatyánknak, II. János Pál pápának sem kellett bocsánatot kérni Mesterétől, hogy amikor a kihallgatási csarnokban találkozott 15 ezer római fiatallal, az öröm, a jókedv és a túláradó lelkesedés volt rá jellemző. Mennyit mókázott botjával, amit mások eldugnak, mert szégyellik nyomorúságukat. Ő élvezte, amikor a Néri Szent Fülöpről szóló táncjátékot mutatták be. Fülöp atya a szerepben botra támaszkodik. A pápa megjegyezte, hogy azért hozott magával ő is botot, hogy utánozza az öröm szentjének is nevezett Fülöp atyát. Máskor a fiatalok énekét botjával vezényelte, mire kitört a tapsvihar.
Természetesen mindennek van ideje, és mindennek van határa. Nehéz lesz a jókedvű Jézust papírra vetni, lerajzolni, lefesteni, de különösen szép lehetett mosolygósan, nevetve.