A kereszt igéje

Meg lehet, meg kell értenünk Péter apostol tiltakozását, szemrehányását, amikor Jézus saját szenvedéseiről és haláláról jövendöl. Hogy mondhat ilyesmit Mesterük, akiről jómaga és társai lelkes hittel vallották: Te vagy a Messiás, te vagy Isten Szentje, az Isten Fia. Aki oly hatalmasnak mutatkozott szóban és tettben, nem kerülhet kapcsolatba az élet sötét árnyékaival: a szenvedéssel és a halállal. Ők így gondolták, ezért tiltakoztak.

Jézus ennek ellenére nem változtatta meg jövendölését. Sőt, megtoldotta azzal a figyelmeztetéssel, amely szerint követőinek is osztozniuk kell sorsában; a szenvedés, a halál vállalásában. Nem kétséges, olyan program ez, amelynek hallatán többen megtorpannak, sőt elpártolnak Jézustól. Vajon remélheti-e Jézus, hogy ilyen sötét jövendölésekkel toborozhat magának lelkes követőket? Sokan nem tudják megérteni, hogy a szeretet Istene miért vezeti keresztútra boldogságra való gyermekeit. Ezt így fogalmazta meg egy csalódott ifjú ember: „Hogyan remélhetünk Istentől paradicsomi, mennyországos boldogságot, amikor halandó életünkben oly sok szenvedés az osztályrészünk?” Vajon mit válaszol Jézus ezekre a nehézségekre, ellenvetésekre?

Mindenekelőtt azt, hogy a saját és követői életében a szenvedés keresztútja csak egy állomás, de nem végállomás.

A végállomás pedig nem más, mint a harmadnapon bekövetkező feltámadás. Földi életében csak órái voltak a sötétségnek, a szenvedésnek, ám egész életét áthatotta a szentlelkes örvendezés. Ha Jézusnak mindig akadtak követői, ez annak felismeréséből származott, hogy az ezzel járó kereszt, a felvállalt szenvedés nem valami értelmetlen teher, hanem lelki izomzatunk erősítője, hitünk és szeretetünk bizonyítéka. A keresztutat járó Jézus egyetlen percig sem kételkedett Atyja szeretetében. Úgy fogadta, úgy hordozta, mint Isten emberszeretetének döntő bizonyítékát. Nyíltan kijelentette: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét áldozat barátaiért.” Így lehet a mi keresztvállalásunk is bizonyítéka az Isten és az emberek iránti szeretetünknek. A szenvedés értékét valaki ezzel a hasonlattal szemlélteti: „A sasok gyöngéd szülők. Mohával, levéllel bélelik fészküket ezek a harcias állatok. De mihelyt fiókáik felnövekednek, éles köveket, szögeket, hosszú tüskéket csempésznek oda, hogy szépszerével kitessékeljék őket. A családi otthont barátságtalanabbá teszik, mint a külső világot, hogy a kicsinyek megbarátkozzanak az élettel. Micsoda bölcs nevelők a sasok” (Kosztolányi Dezső). Talán Isten is azért teszi barátságtalanná földi otthonunkat, hogy ne feledkezzünk meg a mennyeiről!

Ennek ellenére Pál apostol is tapasztalta, hogy a hitetlen ember számára a kereszt igéje botrány és oktalanság. Jézus mégis ezzel az igével szólt és szól az emberiséghez.

Gyakran beszélünk, írunk arról, hogy hol és hogyan szól hozzánk az Isten. Egyesek hivatkoznak a nagy természetre, a „mindenség nagy szent dalára”, amely a Teremtő dicsőségét zengi. Ám ezt az éneket nem érti meg mindenki, mivel sok benne a zavaró hang. Sokan azt állítják, hogy Isten a művészet nyelvén szól az emberekhez. Dante Isten unokájának nevezi a költészetet. Nos, mindez csak részben igaz. Abban azonban nem kételkedünk, hogy Isten egyértelműen, a leghangosabban a kereszt igéje által szólt és szól az emberiséghez. A kereszt jelzi a bűn által megrontott világ állapotát, de ugyanakkor Isten irgalmas szeretetét is. Nézzük csak Jézus átszegezett kezeit! Mire emlékeztet a vérző kéz? Azokra a bűnös kezekre, amelyek kardot rántanak embertársaikra, megnyomják a puskák ravaszát, az atombombát kioldó gombokat. Kezekre, amelyek joggyilkos pereken kegyetlen ítéleteket hoznak. Kezekre, amelyek kioltják a megfogant magzatok életét. Minek soroljam tovább? Nézem Jézus megkínzott testét, és felrémlik előttem a koncentrációs táborok, a gázkamrák emberáldozata; Dachau, Auschwitz és a többiek. Jézus azonosítja magát ezekkel a szenvedőkkel, bemutatja saját testén az emberi gonoszság következményeit. Ugyanakkor ezzel a hősi áldozatával keresztjére tűzi az emberiség „adóslevelét”, és kiesdekli a bűnök bocsánatát. Mikor a kereszten függött, ellenségei ezt kiabálták: Másokat megmentett, magát nem tudta megmenteni. Talán nem is gondolták ezek az emberek, hogy ezzel saját ítéletüket mondották ki.

Az embereket szerető Jézus valóban másokat mentett meg, a bűnös emberiséget ölelte az Atya keblére.

Jézus bűnösök iránti szeretete abban is megnyilatkozott, hogy a keresztben kivel állt szóba és mit mondott neki. Nem törődött a káromkodó csőcselékkel, a gúnyolódó farizeusokkal, írástudókkal és papokkal. Nem tárgyalt a kíváncsiskodókkal, de részt vevő híveivel sem. Vajon kivel állt szóba a kereszten? A jobb latorral. A bűnbánó rablógyilkossal. És mit mondott neki? Még ma velem leszel a mennyei boldogságban. Van-e ennél boldogítóbb, nagylelkűbb ígéret? Ezt azonban Jézus nemcsak a jobb latornak mondta, hanem mindnyájunknak. Úgy magasodik a kereszt földünk Golgotáján, mint az emberi gonoszság jele és Isten irgalmának válasza. Ezért nem lehet eltüntetni, ezért köszöntjük úgy mint egyetlen reményünket.