Az emberi élet választások szüntelen sorozata. Mivel azonban állandóan dönteni elviselhetetlen volna, rutinok alakulnak ki az emberben. A szent negyvennap célja, hogy rossz megszokásainktól megszabaduljunk, a jó szokásokat pedig begyakoroljuk. Erre való a böjt, a jócselekedetek és az imádság klasszikus hármasa.
A legjobb az, ha az imádság a habitusunk, a mindennapi rutinunk részévé válik. Az imádság hasonlít a bevásárláshoz. Néha egyedül megyek vásárolni, máskor eljön valaki, hogy segítsen, vagy én csatlakozom valakihez, hogy segítsek neki cipekedni. Van, hogy előre gondosan listát állítok össze, mire van szükségem, máskor csupán leveszem a polcról, ami megtetszik. És hányszor csak otthon jut eszembe, hogy mit felejtettem el. Hétköznap hazafelé menet beugrom egy kis üzletbe, hogy megvegyem a legszükségesebbeket. Hétvégén inkább elmegyek egy központba, ahol mindent megkaphatok, és előre bespájzolok. Olykor veszek valami nagy, értékes dolgot, amit alaposan megfontolok, mielőtt kiválasztom, de többnyire csak kisebb dolgok kerülnek a kosaramba, amelyek a mindennapokhoz kellenek. Van, hogy örömet szerez a bevásárlás, van, hogy csak kötelességből megteszem. Van, hogy kimondottan nehezemre esik, amikor pusztán azok miatt végzem el, akik számítanak rá. Akárhogy is, vásárolni kell. Általában nem töprengek rajta túl sokat, csak csinálom, így vagy úgy, nap, mint nap. Az életem része. Az imádság is lehet az.
Ugyanakkor, ha az imádság ennyire hétköznapivá válik, akkor ott a veszély, hogy tényleg „hétköznapivá” válik, megszokottá, unalmassá. Unalmassá, mert más szinten játszódik, mint ahol az életem. Elvész az összeköttetés a kettő között. Ki ne élte volna át, hogy imádsága és élete között hézag vagy egyenesen szakadék van? Talán még inkább megesik a templomi imádsággal. Történik valami érdekes velem vagy körülöttem, zajlik valami a világban vagy az országban, ami felzaklat, megdöbbent vagy elgondolkodtat, a misén pedig meg sem említik! Lelkesen énekeljük, hogy „Betlehem kis falucskában karácsonykor éjféltájban”, de hogy most mi történik abban a bizonyos falucskában és a lakóival, arról nem sok szó esik. Vagy tudok olyanról, aki, ha a lelke tele van fájdalommal vagy szorongással a családi vagy munkahelyi gondok miatt, úgy érzi, ő „láthatatlan” a templomban. Sok más példa is akad kinek-kinek a saját életéből, amikor úgy érezte, valójában „nincs ott” azon a misén, az az imádság nem az övé, nem neki, nem róla szól.
Amikor úgy tűnik, hogy szakadék tátong az imám és az életem között, akkor hídra van szükségem, ami kapcsolatot teremt a megélt tapasztalataim és az egyházi hagyományban megőrzött formák között. A keresztény közösség hite akkor válik személyessé számomra, ha felfedezem, hogy ez a hit képes elvezetni az emberi élet mélységeinek megtapasztalásához, és nem eltávolít tőle. Lukács evangélista ezt írja: Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt. (Lk 2,52) Nem csinált semmi különöset, csak élte a maga életét. Az életszentség útja egyszerűen az emberi élet útja. Egyszerre gyarapodni korban, valamint hitben és bölcsességben. Az a hit és az az imádság jó, ami nem eltávolít az életemtől és annak tapasztalataitól, hanem segít azt jobban megérteni, megélni, és megerősít benne. Ebben tényleg számít a legkisebb is.
Forrás: Pécsi Egyházmegye/Csigi Péter