A legrövidebb út

Elmélkedés Úrnapjára.
(Lk 9, 11–17)

„Kezébe vette a kenyeret és a két halat. Föltekintett az évre, megáldotta és tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek.”

Az elsőáldozó kislányok egész héten szorgalmasan gyűjtötték a virágszirmokat. Mindig szép látvány, mikor fehér ruhában, apró kosarukból szórják a virágot Jézus elé. Szombat délután meghozták a zöld lombokat, ebből készülnek az ünnepi sátrak. Így történik ez minden esztendőben, hacsak nem szól közbe az időjárás. Tavaly például hatalmas viharral érkezett a reggel és elmosta a körmenetet. Szomorkodó kislányaimat így vigasztaltam: Kár, hogy a szentségi Jézust nem kísérhetjük végig az utcákon, de szeretetünket másképp is megmutathatjuk.
Elsősorban azzal, hogy a lombokból és virágokból készített sátor helyett a bűnbánat által megtisztított és imádsággal földíszített szívünkbe fogadjuk.
Kérdezhetné valaki, mikor a gyakori szentáldozást ajánlgatom, hogy miért olyan fontos ez? A kérdésre talán egy történettel válaszolhatunk.
Valahol Angliában található az a kastély, amely közelében a föld legnagyobb szőlőtőkéje pompázik. Leghosszabb venyigéje huszonöt méter hosszú. Kedvező időjárás esetén 2500 szőlőfürt terem meg rajta. Csaknem minden fürt fél kilót nyom. Vajon hogyan lehetséges ez? A magyarázat igen egyszerű. A szőlőtőke gyökere legalább tíz méter mélységbe nyúlik és onnan szívja fel a Temze folyó éltető vizét. Az állandó nedvesség biztosítja a szőlőfürtök gazdagságát.

A Szentírásban olvassuk, hogy Jézus élő vízforrásnak nevezte magát. Minden szentáldozás által Vele lépünk kapcsolatba és tőle kapjuk azt a táplálékot, ami keresztény életünk növekedését biztosítja. Méltán írta X. Szent Pius pápa: A gyakori és jó szentáldozás legrövidebb út a mennyországba. Ez adott erőt a vértanúknak, hogy meghaljanak hitükért, ez ad erőt mindnyájunknak, hogy élni tudjunk hitünk szerint.

Ki ne hallotta volna Néró császár nevét, aki oly kegyetlenül üldözte a keresztényeket? Mikor Rómát felgyújtatta, ezt a tettét a keresztényekre fogta. Történt az egyik napon, hogy fiatal fiút vezettek a cirkusz porondjára, hogy fölfalják a kiéhezett oroszlánok. Édesanyja térdelt mellette és egy apró szivacsot akasztott fia nyakába. Ebben volt fölszívatva édesatyjának vére, aki szintén vértanúságot szenvedett hitéért. A kisfiú bátran lépett az oroszlánok közé, de mindenkinek tátva maradt a szája a csodálkozástól, mert a ragadozó vadállat kezes bárányként heveredett a fiú lábához. Megszelídítette édesatyjának vére. Mennyivel nagyobb erő rejlik azonban Jézus szeretetének testében és vérében. Ezért ígérte Jézus: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök életet adok…”
Úrnapi körmenetet minden esztendőben csak egyszer tartunk. Olykor a kedvezőtlen időjárás miatt ez is elmarad. Ám sohasem marad el az utolsó vacsorát megjelenítő szentmise, ahol Jézus kínálja nekünk szent teste kenyerét. Fogadjuk el nagylelkű ajánlatát és ne maradjunk el a szent lakoma asztalától!

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).