A magány és a csend

Közösségre, beszédre születtünk, mégis utolér minket a magány, a csend. Ezeknek is fenséges feladat jut az életünkben.

Sokan élnek egyedül, csendben, akár egész nap, vagy legalábbis a nap jó részében. Ezt az emberek nagyon nehezen viselik. Az egyedüllétben sokan kikészülnek idegileg, olyanok is vannak, akik öngyilkosok lesznek.
A magányosok, hogy helyzetükön könnyítsenek, hallgatják a rádiót, folyton nézik a televíziót, mindegy, mit mutat. Ugyanezt a célt szolgálják a háziállatok is.
Mindezzel szemben állítom, hogy a magányban, a csendben lennie kell valami nagyon nagy jónak – nem véletlen, hogy Jézus is szerette. Az Újszövetségből tudjuk, hogy 40 napra elvonult a pusztába, és sokszor imádkozott egyedül. A szerzetesi életben és a papnevelésben is nagy fontosságú a szilencium, a csend. A nevelésnek, a lelki életnek is alapvető eleme.
A magány az ostobákat kétségbeesésbe kergeti, a gonoszoknak szenvedést okoz, ugyanakkor a bölcseknek maga a boldogság. Ők a csendben megtudnak, meghallanak valamit, amit máshol nem. Önmaguk mélyén meghallják az Élő Szót, az Istent, a lelkiismeret szavát.
Egyik legfőbb bajunk a szétszórtság. Pedig ahhoz, hogy a fontosat, az egyedül lényegeset megértsük, el kell önmagunkban mélyednünk. El kell gondolkozni a dolgokon, a halottakon, az életünkön. Ehhez szükséges a csend.
Ebben a magányban felfedezem Istent, felebarátaimat, megismerem önmagamat. Szörnyű, kétségbeejtő dolgokra ébredek rá – de ebből fakad a megtérés, a jóság. Ha így megyek vissza a csendből az emberekhez, akkor új ember megy közéjük.
Aki magányban él, az ezentúl így tekintsen rá, aki pedig állandó zajban, tömegben, az gondoskodjék egy kis csendről.

(Erdődy Imre atya elmélkedése)

Magány = Egyedüllét?

Fotó: Pixabay