Kezdőlap Egyéb A pap és a macskák

A pap és a macskák

Henri Boulad atya
(Fotó: Thaler Tamás)

Elég gyakori, hogy a férfiak, különösen papok, nem annyira állatbarátok, mint a nők. Az a fajta már-már érzéki szeretet, ahogy a kutyák a kocsi hátsó ülésén ülve, nyalogatják a volánnál ülő gazdasszonyuk haját, vagy a cicák, akik minden alkalmat megragadva, felugranak nagytata ölébe, s szinte gyengéden a karjára hajtják a fejüket, sokaknak valahogy nem tetsző dolog. Gyakran el is hangzik: micsoda lehetetlenség, hogy egyesek jobban szeretik háziállataikat, mint az embereket! Igen, valóban, ezen néha meg lehet ütközni. De ha belegondolunk, az a feltétlen ragaszkodás, amit az állatoktól kapunk, az ilyen hűség és szeretet, az emberi kapcsolatokban ritka. Pedig annyira nagy lenne az igény pedig a szeretetre… Embertársaink azonban feltételekhez kötik, s olykor kritikusan fogadják közeledésünket.    Az állat nem vitatkozik. Csak szeret…

Henri Boulad atya, jezsuita szerzetes példaértékűen viszonyul a teremtett világhoz is. Mikor egy kislány azt kérdezte tőle, hogy vajon a kedves kutyája vele lesz-e a mennyországban, nagy derűvel ezt válaszolta: „Hát persze, hiszen az életed része volt!” Mi értelme teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni egy könnyes szemű kislánynak, amikor szeretett állatának elvesztésén búsul…

Csángó származású plébánosunk nem kevésbé nagyszerű ember. Természetes, élet-közeli.    Sokgyerekes családban élt, szerény körülmények között. Az állatok a mindennapjaikhoz tartoztak.    Egyik mise végén azzal a szívhez szóló szavakkal fordult a hívekhez, hogy megköszönné, ha állatbarát családoktól segítséget kapna. Egy szép cirmos mama cica a templom mellékoltára mögött kölykedzett meg. Biztos nem lesz nálunk a „templomnak egere”, mondta az atya, de a plébánia nem tud eltartani még négy kis cirmos cicát…

A másik eset az volt, amikor a nagyböjt fekete vasárnapi vigíliájának prédikációját mondta, ékszerdoboz–szépségű 300 éves kis templomunkban a plébánosunk. Egyszer csak a nyitott ajtón át, a piros szőnyegen besétált egy hófehér macska. Olyan volt, mintha tetőtől talpig tejfölbe esett volna… Méltóságteljes léptekkel ballagott a szószék felé. Papunk mosolyogva mondta: „No, megjött egy cicus! Hagyják csak! Lám, van, aki akar jönni a templomba… Noha oly sokan nem gondolnak arra, hogy el kellene jönni…”

Valaki aztán hóna alá kapta a cicát és kivitte. De a derűs légkör megmaradt…

Botos Katalin

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút