A szabadság előérzete

A szabadság szóról elsőként a véres zászlók és a hosszú harc alatt elhullott legjobbjaink jutnak eszembe. Még mindig: gimnazistakorom óta, amikor az esztergomi ferenceseknél Teodóz atya olyan hosszan és alaposan magyarázta Vörösmarty Szózatát. Hogy a szabadság nem csak kivívásakor követel áldozatot az embertől. Merthogy nem ilyen-olyan láncok vagy kötelékek szétszaggatását jelenti csupán…

Amikor idáig jutottam a szövegben valami különös érzés kerített a hatalmába. Nagyon folyékonyan jött ez a négy mondat, mintha már régen kész volna bennem. Aztán kis keresgélés után az egyik dossziéban megtaláltam a „forrást”. Igen, szó szerint így kezdődött egy pár év előtti jegyzetem. Most nem ugyanazt akarom mondani, és nem is volna elegáns ugyanazt kétszer elmondani… Persze azt se feledjük: hogy az ismétlés a tudás anyja (igaz: az unalomé is…), és aligha emlékszik rá valaki is – ez az újságírói művek sorsa. De ez az esélyük is: hogy a sokadszor ismételt gondolatok egy idő után talán kissé ismerősnek tűnnek, összeszokunk velük, lassan olyanok lesznek, mintha mi gondoltuk volna őket…   

Nem, most nem arról akarok beszélni, hogy a szabadságot azért kell megszerezni, hogy legyen mit odaadnunk egy másik embernek – az életünk társának, és azoknak, akiknek – vele együtt – magunk adtuk tovább az életet, valamint a közösségnek, amely éltet minket, ha olykor gyötrelmesen is – nevezzük az egyszerűség kedvéért nemzetnek, hazának – és Annak, akinek a nevét ne vegyük hiába… Nem, most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a munkában nagyon el lehet fáradni, gondoljunk csak az előbb nevén nem nevezettre, aki maga is megpihent a hetedik napon…

Emlékszem a mainál lényegesen aktívabb időszakomra: amikor kitört a nyár, én már számolgattam a napokat, mint a gyerekeim, hogy hányat kell még aludni a szabadságig… Mikor ránk szakadt a trópusi hőség, hetente legalább kétszer, a kora esti órákban a feleségemmel felszerszámoztuk a ház előtt senyvedő, szegény Suzukit, és kivágtattunk Pilismarótra. A Duna partján legalább öt-nyolc fokkal enyhébb volt a levegő, többnyire csend volt és béke.

Nem véletlenül választottam ezt a helyszínt: gyerekkoromban évről évre itt, a közeli üdülőben töltöttem el két gyönyörű hetet a szüleimmel és a bátyámmal. A szabadság előérzete árad el bennem most is. Már évek óta nincs munkaidőm és munkahelyem, mégis eszembe jut: talán nem véletlen, hogy a magyar nyelv ugyanazt a szót használja az évenként ismétlődő pihenésre, mint az ember egyik legelemibb vágyakozására: szabadság. Lehet, hogy a szabadság nem más, mint valami nagy visszavágyakozás: olyan helyszínekre, amelyeket felkereshetünk vagy legalább magunkban felidézhetünk? Valamiféle paradicsomi állapotba, amelynek lényegében az a jelentése, hogy „jó volt”…    Lehet, hogy arra való az „évi rendes”, hogy újra fel tudjuk idézni magunkban, hogy egészen el ne felejtsük – a mindennapok őrlő monotóniája, a kisebb-nagyobb küszködések és küzdelmek és a véres zászlók (sőt, még a jelentésükből egyre-másra kiforgatott szavak) ellenére – mi is az a szabadság?

Kipke Tamás

A cikk a Keresztény Élet hetilap június 4-i lapszámában jelent meg.