31. évközi vasárnap
Mk 12, 28–34
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, teljes elmédből és minden
erődből. A második így szól: szeresd em-
bertársadat, mint saját magadat.”
A szeretettel is úgy vagyunk, mint a szenvedéssel. Könnyű beszélni, szépeket írni vagy mondani róla, de nehéz megélni, tettekkel bizonyítani valódiságát. Tagadhatatlan, hogy életünk során a szeretet kezéből vesszük legigazabb örömeinket. Ám azt is tapasztaljuk, hogy a szeretet útja mentén a gyűlölet gyilkos rablói sokszor leselkednek, hogy megfosszanak a szeretet kincseitől. Ez az út igen sokszor a saját szívünkben kanyarog, abban a szívben, amelyről a költő is vall, mikor ezeket írja: „Szeretek és gyűlölök.” Mindezt azért említem, hogy ne csodálkozzunk, ha Jézus megparancsolja a szeretetet. Dehát – kérdezhetné valaki – lehet a szeretetet parancsolni? Igen, lehet. Igaz, hogy a szívünkön nem tudunk százszázalékosan uralkodni, de az igazi szeretet nem csupán a szív, nem az érzelmek dolga. Az akarat, a jóakarat kérdése ez, és az akaratunknak igenis lehet és kell parancsolnunk. Csak így lehetünk úrrá haragunkon, felzúduló gyűlöletünkön, és a kegyelem segítségével kiléphetünk érzelmeink börtönéből. Ezért parancs a mindenki felé forduló szeretet gyakorlása.
Érdekes történetet olvasok Raoul Follereau könyvében, amelyben mint a felebaráti szeretet vándora elmondja egy érdekes, szinte hihetetlen élményét. Zambéziában egy Macuba nevű községben történt. Kisgyerek játszik kunyhójuk előtt. Hirtelen előugrik a bokorból egy leopárd, megragadja a gyermek ruháját és magával hurcolja. A gyerek segítségért kiált, görcsös zokogás rázza. Az édesanyja kétségbeesve fut a gyermek után. És ekkor valami hihetetlen dolog történik. A leopárd leteszi a gyermeket, és úgy tűnik, mintha elgondolkozna. Látja a kisgyerek könnyes arcát, látja hadonászó kezét, amelyet segítség után nyújtogat. Vajon mi megy végbe az állat fejében? Nem tudhatjuk. Csak azt látjuk, hogy gyengéden megfogja ruhájánál a gyermeket és visszaviszi a kunyhóhoz. Ez történt, Így történt.
Miért jut eszembe ez a történet? Mert nagyon sok emberben felébred az életet pusztító, vadállati ösztön, és végzetes következményekkel járhat, ha magunkban és környező világunkban nem tudjuk megfékezni. Századunkban megdöbbentő élményeink lehettek azokról a zsarnokokról, akik nem a szeretetet, hanem a gyűlölködést, a rablást, a pusztítást parancsolták a megfélemlített embereknek. Ám, ha lehet parancsolni a gyűlöletet, miért ne lehetne parancsolni a szeretetet is? Csak komoly önfegyelemmel lehet kitágítani úgy a szívünket, hogy az ellenszenves, sőt az ellenséges emberek is helyet kapjanak benne. Nem, nem kell parancsolni a rokoni és baráti szeretetet, de a mindenki felé forduló szeretet csak akaratunk parancsszavára valósulhat meg földi életünkben.
További kérdés, hogy miért kell szeretnünk Istent és felebarátainkat. Nyilván nem azért, mert valamennyien, kivétel nélkül megérdemlik szeretetünket. Csak Istent lehet szeretnünk azért, mert végtelenül jó és irgalmas hozzánk. Ezt azonban nem állíthatjuk az emberekről. Őket sokszor csak azért szerethetjük, hogy ezzel jobbá tegyük őket. Nem lehet szeretetünk indítéka a jutalom reménye sem. A szeretet önmagában olyan érték, ami örök időkre gazdagítja az emberi szívet. A mindenkit átölelő szeretet az ember legértékesebb tevékenysége, és mint ilyen, a legmagasabb szintre emeli életünk színvonalát. Ezért állíthatjuk, hogy a szeretet önmagában rejti jutalmát.
Egy 13. századi író számol be arról, hogy egy Iwes nevű domonkos szerzetest Lajos francia király követségbe küldött a damaszkuszi szultánhoz. Mikor áthaladtak a palota udvarán, a szerzetes megpillantott egy idős asszonyt, aki jobb kezében egy csészében izzó parazsat, bal kezében egy kancsó vizet tartott. Megkérdezte tőle: Mit akarsz ezekkel csinálni? Az asszony ezt válaszolta: A tűzzel fel akarom égetni a mennyországot, a vízzel pedig kioltani a pokol tüzét. De hát miért akarod ezt tenni? Hogy a jót senki sem a jutalom kedvéért tegye, és a rosszat ne a pokoltól való félelemből kerülje. Minden jót csak az Isten iránti szeretetből tegyen…
Nem kértséges, hogy ilyen lelki magasságba nem könnyű felemelkedni. Ám, aki a szeretet parancsát adta, az megadja a teljesítéshez szükséges kegyelmi segítséget is. A Szentlélek gyakran értékes ötletekkel siet azok segítségére, akik a szeretet gyakorlására vállalkoznak. Egy nyugdíjas férfiről olvasom, aki hosszú éveken át a köztársasági hivatalnál dolgozott szemétszállító minőségben. Mikor nyugdíjba ment, azon gondolkozott, miként tölthetné el hasznosan napjait. Mivel jó kapcsolata volt a szemétgyűjtőkkel, mindennap átvizsgálta a szemetet, és a kidobott játékokat hazavitte. Otthon aztán kijavította a sérült babákat, egyéb játékszereket, és megajándékozta velük a szegényebb gyermekeket.
Aki így cselekszik, az Jézus szájából hallhatja a dicséretet: Nem jársz messze az Isten országától! Attól az országtól, ahová egyetlen út vezet: a mindenkit átölelő szeretet. Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!
Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
