„Bízzatok Istenben! Jobb meghalni, mint a hitünket elveszteni. Hálát adok Istennek, hogy katolikus családban születtem és hogy szüleim megtanítottak a hit alapjaira. Hálát adok Istennek, hogy meghívott a hitre a szent keresztségben és Szent Ferenc rendjébe. Szeretném, ha az egész világ katolikus lenne és imádná a Teremtő és Megváltó igaz Istent” – ezekben az egyszerű, hálatelt gondolatokban foglalta össze saját hitvallását a csodatevőként ismert, írástudatlan kapucinus szerzetes, Laconi Szent Ignác. Nem hagyott maga után jelentős műveket, nem volt híres prédikátor, nem alapított saját rendet – egyszerű kolduló barátként lett szülőföldje legismertebb embere a tizennyolcadik században.
Világi nevén Vincenzo Peis Laconi településen, Szardínia szigetének hegyei között látta meg a napvilágot 1701. december 17-én, szegény parasztcsalád legidősebb fiaként. Utána még nyolc testvére született. Szüleik tanulatlan, egyszerű emberek voltak. Gyermekeik iskoláztatására sem volt pénzük, a hit alapigazságaira azonban megtanították őket.
Ignác az egyszerű vidéki emberek életét élte családja körében. Iskolába nem járt, írni-olvasni sem tanult meg soha. Semmi jel nem mutatott arra, hogy egyszer híres ember és szent lesz, jóllehet a hit iránti fogékonysága korán megmutatkozott. Szüleitől tanulta meg az első imádságokat és a Gondviselésbe vetett bizalmat, ami a két kezük munkájából élő és a természet viszontagságainak kitett földműves emberek életében különösen fontos volt. Anyja már kisgyermekként elvitte a templomba, a kisfiút különösen megragadta az Oltáriszentségben rejtőző Jézus végtelen szeretete. Rendszeresen ministrált. A környék lakói gyakran látták kora reggel a zárt templom kapuja előtt térdelve imádkozni. Ennek ellenére Isten hívó szavát nem azonnal ismerte fel.
Tizennyolc éves korában az egyébként is gyenge fizikumú Vincenzo súlyosan megbetegedett. Ekkor fogadta meg először, hogy ha meggyógyul, szerzetes lesz. Gyógyulása után azonban megfeledkezett ígéretéről. Gondtalanul élte tovább életét mindaddig, amíg Isten ismét figyelmeztette az élet mulandóságára. Egy nap békésen lovagolt, amikor lova váratlanul megbokrosodott és vad vágtába kezdett. A megrémült fiú másodszor is megmenekült az életveszélyből, és ezúttal szilárdan elhatározta, hogy korábbi fogadalmát teljesítve életét egészen Istennek szenteli.
Már másnap felvételét kérte a kapucinusok kolostorába. Csalódására azonban kérelmét elutasították. Végül egy befolyásos őrgróf közbenjárására mégis felvételt nyert, de a noviciátusban sok megpróbáltatást kellett átélnie. Kétségbeesésében a Szűzanya oltalmába helyezte életét és hivatását. A Madonna nem is hagyta magára. Sok nehézség és bizonytalanság ellenére elöljárói engedélyezték, hogy letegye szerzetesi fogadalmait. Ettől kezdve Ignác testvérként szolgálta Istent.
Ignác gyűjtögető testvér lett a szegény szardíniai pásztorok között. A hegyvidéki településeket járva megrendülten látta az ott élő egyszerű emberek tudatlanságát, különösen a vallási kérdésekben való járatlanságukat. Eszébe jutott saját családja, gyermekkora, és szívében mély hála ébredt szülei iránt, akik megismertették a katolikus tanítás alapjaival. Úgy érezte, Isten arra hívja, hogy az ő példájukat követve legyen a tanulatlan nép apostola. Maga köré gyűjtötte a családokat, együtt imádkozott velük, és beszélt nekik a hit főbb igazságairól. Mivel maga is közülük származott, megértette őket és könnyen megtalálta a közös nyelvet.
Tíz évvel később Ignác testvért Cagliariba helyezték, ahol továbbra is az alamizsnagyűjtés maradt a feladata. A vidéki települések után így most a nagyváros utcáit járta fáradhatatlanul. Közvetlen természete és alázata itt is megnyitotta az emberek szívét. Ignác mindenkit meghallgatott, sőt Isten megadta neki a kegyelmet, hogy a szívekben is olvashasson. Igyekezett az embereket Isten útjára vezetni, az ellenségeket kibékíteni, a viszályokat elsimítani. Bármerre járt, nagy gyereksereg vette körül. Ignác pedig beszélt nekik Isten jóságáról és szeretetéről. Tudta jól, milyen fontos, hogy az ember már kiskorában megismerje a köztünk élő, szerető és gondoskodó Istent. Ahogyan őt vezette be gyermekként a „szentek tudományába” édesanyja, úgy igyekezett ő is elvetni a hit és a szeretet magjait a gyermekek szívébe.
Esténként fáradtan tért haza a kolostorba, de akkor sem a megérdemelt pihenést kereste. Órákon keresztül imádkozott a tabernákulum előtt. Isten színe elé vitte az emberek gondjait, bajait. Gyakran az egész éjszakát virrasztással töltötte. Az Úr pedig meghallgatta imáit. Számos csodát tulajdonítottak már életében is közbenjárásának.
Élete végén elvesztette látását. Utolsó két évét így vakon, teljesen az imádságnak szentelte. Amikor 1781. május 11-én, egy pénteki napon délután három órakor visszaadta lelkét a Teremtőnek, halála híre Cagliari legtávolabbi szegletébe is azonnal eljutott. A város lakói egymással versenyeztek, hogy ki rója le előbb a szentség hírében elhunyt szerzetes előtt végső tiszteletét. Mindenki meg volt győződve róla, hogy egy szent távozott el közülük. Általános kultusza ellenére az Egyház csak a XX. században emelte oltárra a szardíniai csodatevő szerzetest. XII. Piusz pápa avatta boldoggá 1940-ben, majd 1951-ben a szentek sorába iktatta.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")