Kezdőlap Hírek A tékozló fiú

A tékozló fiú

György Attila elmélkedése
nagyböjt 4. vasárnapjára (Lk 15, 11–32).

Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése

Bizonyára nem először, nem is utoljára hallottátok a tékozló fiú történetét. Ennek a példabeszédnek joggal adhatnánk ezt a címet: A legszebb történet. Hogyne lenne szép, amikor Isten irgalmát hirdeti, eltékozolhatatlan szeretetéről tanúskodik. De nemcsak szép történet ez, hanem igaz is. Tévednének mindazok, akik az atyai házat elhagyó ifjút képzeletbeli alaknak tartanák. Sajnos tékozló fiúk és lányok ma is élnek, de él a jóságos atya is, és nyitott kapukkal vár az atyai ház.
Többen talán hitetlenkedve hallgatják állításomat és megkérdezik: Ha valóban él, hol lakik a jóságos atya, melyik városban, melyik utcában? Hol mulatoznak a tékozló gyermekek, hol találhatjuk őket? Elárulom, nem kell messze mennünk, ha találkozni akarunk velük. Itt laknak a mi városunkban, itt laknak a mi utcánkban, naponta találkozhatunk velük.
Ennek bizonyítására hadd kérdezzek valamit: Mikor volt bérmálás templomunkban? Néhány hónappal ezelőtt. Hát arra ki emlékszik, hányan bérmálkoztak? Én pontosan tudom, hiszen a nevük föl van jegyezve a bérmálkozók anyakönyvében. Mindez néhány hónapja történt. Egy teljes évig készültünk a Szentlélek eljövetelére. Megígértük, hogy buzgó, hűséges keresztények leszünk. Olyan emberek, akik igyekeznek másokat is Istenhez vezetni. Nézzetek körül és lássátok: hol vannak a bérmálkozók? Nyújtsa föl a kezét, aki legutóbb részesült ebben a szentségben. Ugye milyen kevesen maradtak? Másfelé járnak, a tékozló fiúval tartanak, elkerülik a templomot, az atya házat. S történik mindez azért, mert sokan úgy értelmezik a bérmálkozást, mint vallásos életük ünnepélyes befejezését. Mindebből nyilvánvaló, hogy a tékozló fiú ma is él, nem is messze, hanem itt a mi utcánkban.
Azt állítottam, hogy a tékozló fiú történetét a legszebb történetnek nevezhetjük. Nem azért, mert a fiú lerongyosodott, mert a disznók közé keveredett, hanem mert fölébredt benne a lelkiismeret, az atyai ház utáni vágy és története a megbocsátó atya karjában végződött. Nem vitás, hogy az Úr Jézus kit akart bemutatni a megbocsátó atya példájával. Azt az Istent, aki, ha el is hagyjuk, vezetőnk legyen az atyai házba vezető úton.
Hogy milyen pusztítást végez lelki életünkben a bűn, azt találóan szemlélteti egy angol katonaorvos beszámolója. Az egyik nap izgatottan rohan sátramba egyik katonám. Gyorsan menjünk, segítsünk, mert egyik bajtársam beleesett a mocsárba és nem tudjuk kihúzni. Kimentünk a jelzett helyre és tehetetlenül néztük a szerencsétlen katona vergődését. A fuldokló minden erejét összeszedte, hogy kitépje magát a hínár gyilkos öleléséből és az iszapos víz mocsarából. Ám minél jobban csapkodott karjával, a hínár annál inkább rácsavarodott. Végül elnyelte a gyilkos mocsár. Mire katonáim összetákoltak egy tutajt, már késő volt. Csak a holttestét tudtuk kiemelni. Sohasem felejtem el a halott kétségbeesett arckifejezését. Az összeharapott száj, a borzalomtól eltorzult arc, a kidagadt izmok tanúskodtak elkeseredett küzdelméről.
Tudomásul kell vennünk, hogy a bűn mocsara itt húzódik közvetlen közelünkben. Mily kegyelem, hogy mi nem járunk úgy, mit a szerencsétlen katona. Isten utánunk nyúl, mentő öleléssel siet segítségünkre. Sohase utasítsuk vissza megbocsátó szeretetét!

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).