Lépes M. Katalin Boldogasszony iskolanővér hároméves kora óta orvosnak készült. Családját kitelepítették, édesapja nyelvtanításból tartotta el családját. Szerzetesként több iskola építkezését irányította.
„1945-ben, Budapesten láttam meg a napvilágot. Szüleim életét az Istennel való kapcsolat határozta meg. Édesapám katonatiszt volt, anyai részről pedig »burzsoá« háttérrel rendelkeztem. 1951. június 10-én kitelepítettek bennünket Fegyvernekre. Szüleim nem estek kétségbe, nem okolták Istent. Alkalmi munkákat vállaltak bátyáimmal együtt.
1953-ban elhagyhattuk a falut. 16 éves bátyáim Budakeszin kaptak albérletet, onnan jártak Pestre segédmunkára. Mi itt átköltöztünk egy másik családhoz. Nem volt tűzifánk, reggelre befagyott a víz a mosdótálban.
Édesapám német-, angol-, franciaórákat tartott Törökszentmiklóson. 1956-ban itt, egyik tanítványa szüleinél kaptunk szállást. Kölcsön pénzből villany és víz nélküli házat vettünk. Édesapám napi 10 órában tanított, hogy visszafizessük az adósságot. 13 évesen édesanyámmal újítottuk fel a házat a saját kezünkkel” – emlékszik küzdelmes gyermekkorára a nővér.
1956-ban bátyjai Pasaréten harcoltak. Egyikük a megtorlás elől Amerikába menekült, a másik itt maradt.
„13 éves koromban elolvastam Emilio Garro És győztek a gályák című könyvét. Ez a regény nagy hatást tett rám, elkezdtem reggelente misére járni. Ezt még a mélyen vallásos szüleim is sokallták. Volt, hogy bezártak, de én kimásztam az ablakon. Egy nyári táborban nem tudtam mindennap templomba menni, és máskor is akadt ilyen nap. Rájöttem, ezt csak akkor érem el, ha szerzetes leszek. A kántornőtől hallottam a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekről. Elmondtam szüleimnek, hogy szerzetbe lépek.”
Ők kétségbe estek, hiszen testvérei már nem laktak otthon, ezért két évig még velük maradt, különféle munkahelyeken dolgozott.
„Közben szüleim belátták, hogy el kell engedniük. A Gondviselés úgy rendezte, hogy egyik osztálytársnőm hozzánk költözött, és helyettem ő istápolta a szüleimet, mindvégig mellettük maradt. 1966 tavaszán, 21 évesen felmentem Budapestre, jelentkezni a rendbe. A tartományfőnöknő szívélyesen fogadott, Debrecenben telt a jelöltség első éve, majd Pesten biológia–kémia szakra jártam egyetemre. Diploma után került sor a beöltözésre, 27 évesen Debrecenben kezdtem a noviciátust. 1973-ban tettem le az első fogadalmat. Szüleim teljesen elfogadták döntésemet, 1979-ben együtt ünnepeltük az örökfogadalmamat.”
Első osztálya eleven, de összetartó csapat volt Debrecenben. Nevelésüket azzal kezdte, hogy motorral az összes lány családját körbejárta szerte az országban.
„A lányokat egymás elfogadására, közösségi életre neveltük. Az órákon azt taníthattuk, ami nekünk fontos volt: a biológiába istenhitet, erkölcsiséget vittem. A gyerekekkel személyes kapcsolatot ápoltam. Többen közülük itt voltak először templomban. Lányokból, nővérekből öszszeállt egy beatzenekar elektromos gitárokkal, szintetizátorral, dobbal. A Szent Anna-templom karzatáról zengett a beatmise.
A lelkigyakorlatokra olyan hiteles papokat kerestünk, akikhez a gyerekeknek bizalmuk lehet. Így jött hozzánk többek között: Balás Béla, Kállay Emil, Tomka Ferenc, Kerényi Lajos. Itteni káplánok rendszeresen jöttek gyóntatni, délutántól sokszor éjjel kettőig. Az ÁEH mindezt nem nézte jó szemmel. Relindis nővért rendszeresen zaklatták. Egy héttel a lelkigyakorlat előtt megtiltották Sebők atyának és Emil atyának, hogy jöjjenek.
Amikor az állam kisajátította a Szent Anna utca 25. számú épületet, ahol kollégiumunk működött, Udvardy József püspök közreműködésével megkaptuk a 20-22. sz. alatti telket. A rendszerváltáskor visszaigényeltük a Tóth Árpád Gimnáziumtól a Svetits eredeti épületrészeit. Részt vettem a tárgyalásokon. Összefogtunk a reformátusokkal, és a Nagytemplomban közösen imádkoztunk az iskoláinkért. Míg az atya misézett, megszavazták mindkét egyház visszaigénylésének teljesítését.
A Svetitsben létrehoztuk a hat évfolyamos, koedukált általános iskolát, ahonnan a tervek szerint a fiúk hetediktől átmehettek volna a piaristákhoz. De ők nem kérték vissza az épületet. Bosák Nándor püspök úrnak felajánlottam, ha vállalja a fiúiskola egyházmegyei fenntartását, én vállalom a vezetését. Nem akartuk cserbenhagyni a szülőket. Irányítottam az újjáépítést, szerveztem a tanári kart. Így indult el 1996-ban a Szent József Gimnázium.
Három év múlva Szegedre helyeztek, ahol igazgató lettem. Az építkezésnél műszaki ellenőrködtem, hétvégenként felmentem az állványokra, végigkocogtattam a falat, és hétfőn leverettem a hibásan feltett vakolatrészeket.”
Fantasztikus teherbírással dolgozott, nővértársai támogatták. Naponta ott volt a közös imán, szentmisén. Személyes imáit éjszaka vagy hajnalban végezte a sötét kápolnában. Mandátuma lejárta után két évre elvonult a Bükkbe. Felejthetetlen időszakként élte meg, lelkileg, emberileg sokat formálódott.
„Nyugdíjasként visszatérve Debrecenbe nem folytattam a tanítást, de sokan fordulnak hozzám tanácsért. Bibliaolvasó felnőtt csoportot vezetek, nyáron lelkigyakorlatot tartok. Rendünk társult tagjaival és a Szent László-templom 50+-os csapatával foglalkozom. Az emberek nehéz terheket, kihívásokat hordoznak, melyeket keresztényként nem könnyű megélniük. Úgy látom, ma sokkal nehezebb dolga van a fiataloknak, mint mikor még az iskolában tanítottam. A lehetőségek, ideológiák végtelen tárháza szétforgácsolja őket, nehéz eligazodniuk. Örülök, ha támogathatom azokat, akik jelenleg a fiatalsággal foglalkoznak.”
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")