A templomi viselkedésről

Valóban meglátszik, ha valaki járatlan a templomban, de olyan egyszerű ezt megtanulni, pár sorba belefér. Vannak magától értetődő dolgok, szégyellem is leírni, csak a teljesség kedvéért teszem. Mivel a templom szent hely, Isten és az imádság háza, a mennyország kapuja, a szentmise pedig a legcsodálatosabb imádság és áldozat, természetes, hogy nem beszélgetünk, nem forgolódunk, egymás ruháit sem nézegetjük (lelkivilágunk a fontos, nem az a rongy, amit magunkra veszünk!), a többiekkel együtt imádkozunk, énekelünk. Ha még nem tudja, majd megtanulja, különben is illik imakönyvet vinni, abban mindent megtalál. Minden figyelmünket a szentmise szertartására, szavaira fordítjuk.

Most következik, amit még sok templomba járó sem tud jól! A bejáratnál megtalálja a szenteltvíztartót. A víz a tisztaság jelképe, lelki vonalon is. Benne van a szentelőimában: „Akit megérint ennek a víznek a cseppje, az legyen egészen tisztává, minden ártó hatalomtól mentessé”. Azután egy kis sót szórunk a vízbe, de előbb azt is megáldjuk: „Amibe vegyítik, az tisztuljon meg a gonosz lélek minden ártó hatalmától és megrontó befolyástól”. Tehát a szenteltvíz a tisztaságot jelenti és a védelmet a lelki rothadástól. Középső ujjunk hegyét belemártjuk, és szenteltvizes kezünkkel vetünk magunkra keresztet, közben sokan imádkozzák: „Hints meg engem izsóppal (ez volt a zsidóknak a mi szenteltvízhintőnk) és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!” (Zsolt 50,9). Ha mindezt tudatosan, hittel tesszük, benne van, hogy a világ zaját kint hagyom, tiszta lélekkel csak a Jóistennek akarom szentelni azt az időt, amit itt töltök.

Következő mozzanat: el kell menni a helyünkre. Sokszor az is gond, ha valaki nincs tisztában azzal, mikor kell felállni, leülni. A lényeg tehát, hogy helyére megy, és mielőtt beül a padjába, akkor hajt térdet, tehát nem a szenteltvíztartó mellett. Az Úr Jézus az Oltáriszentségben, a Szent Ostyában templomunk lakója, Őt köszöntjük így. (A görögkatolikusok mély meghajlással.) Aki hála Istennek, még egészséges, jók térdének ízületei, illik, hogy egyik térdével érintse a templom szőnyegét. Olyan csúnya, amikor úgy tűnik, hogy a kedves hívő megbotlott valamiben, vagy tánciskolában érzi magát.

A térdhajlás után bemegyünk a helyünkre, de az első pár percben ülve vagy térdelve imádjuk az Urat, Jézus Krisztust. Elmondjuk neki lélekben, milyen jó itt lenni, lelkileg felkészülünk arra, hogy minden figyelmünket összeszedtük, nem fogunk elkalandozni. Amikor megszólal a kis csengő, megjelenik ministránsaival a pap, felzúg az orgona, felállva fogadjuk a szentmiseáldozat kezdetét. Nagyon jól meg kell jegyezni, amit Szent X. Piusz pápa mondott: A misén ne imádkozzatok, hanem a szentmisét imádkozzátok! Tehát szentmise alatt nem rózsafüzérezünk, nem is imádkozunk különböző imákat magunkban, vagy az imakönyvből. A szentmise menetét kell követni, szívvel-lélekkel. Padszomszédaink is csak akkor fontosak, amikor a pap a szentáldozás előtt felszólítja a híveket: Köszöntsétek egymást a béke jelével! Ilyenkor legtöbb helyen barátságosan kezet fogunk egymással, jeléül annak, hogy csak az áldozhat, aki nem gyűlöletben, hanem szeretetben él. A kivonulás ugyanaz, mint a bejövet, szép lassan, nyugodtan távozzunk.