A templomkerülő gyermek

Semmiképpen nem szabad erőltetni, mert abban nincsen köszönet. Megutálja ugyanis az egészet egy életre. Nem szabad jutalommal sem csábítani. Az is csak rossz vért szül. Viszont kivárni sem szabad, amíg saját maga kezdeményezi a vallásos életet. Akkor hát mit lehet tenni?

Valóban igaz, amit ugyancsak ír: „A legnagyobb baj, hogy a férjem hitetlen, bár rendes ember. Ő is azt mondja, ne erőltessem a dolgot.” Nem írja, de biztosra veszem, hogy négyszemközt biztatja is a fiát, hogy tartson vele, ne menjen a templomba. Az talán mindent megoldana, ha a kedves férje legalább a gyermek vallásos nevelése mellett állna. Amíg más a helyzet, nagyon nehéz változtatni. De nem szabad feladni! Valahogyan el kell azt érnie, hogy a gyerek szeressen szentmisére járni.

Az biztos, hogy egyedül nehezen bandukol el a kisfiú a templomba. Gondolom, édesanyja és két nagyobb testvére önnel tart. Ha egyszer megtörténne a csoda, és édesapja fogná fia kezét, olyan jó lenne! De itt nemcsak a családról lehet szó, hanem rokonokról, jó barátokról is. Szokás volt régi plébániámon, ahogyan közeledtek a templomhoz, benéztek az útjukba eső osztálytársakhoz: Gyere te is! Egész kis társaságok közeledtek aztán a templomhoz. Másik megoldásnak az látszik, hogy valami szerepet kell találni a gyermek számára. Kapjon feladatot, ami kötelezi, elfoglalja. Nyilván nem egy vadember az új plébános, és nem az az egyetlen megoldás, hogy ha nem jár misére, nem lehet elsőáldozó. Meg kell barátkoztatni a plébános atyával. Feltárni előtte minden gondjukat. Lehetne ministráns, vagy akár felolvasó, összeszedhetné vagy pecsételhetné a jelenléti ívet, kirakhatná az énekszámokat.

Az is baj, ha a szülők rábízzák az egész nevelést az iskolára, a tanárokra, a hitoktatókra. Pedig az első számú nevelő, oktató az édesapa és édesanya, meg a testvérek lennének. Visszagondolok saját édesanyámra, ő jobban tudta a katekizmust, mint én, de a latint is, szinte mindent.

Kedves édesanya, legyen szíves a kisfiúval nyugodtan, szeretettel foglalkozni. Tudjon mindent a szentmiséről, az imákról. Lehet, hogy a hittanóra nem köti le a figyelmét. Az édesanya egészen más. Én megvenném neki minden hónapban az Adoremus nevű könyvecskét. Abban megtalálható a szentmisék szövege arra az aktuális hónapra. Elő lehetne őt készíteni. Együtt olvasgatni, megmagyarázni. Akkor nem unatkozna a templomban. Időt, türelmet kell áldozni a nevelésre, ha azt akarjuk, hogy olyan valaki legyen, aki mindenkinek a szeretetét, megbecsülését kiérdemli. Ez bizony olyan nagy munka, mint amikor a márványból a szobrász kifaragja a szobrot.

Lenne még egy tanácsom: keresni kellene a környéken egy templomot, plébániát, ahol gyönyörű szép diákmisét tartanak. Biztos, hogy könnyen lehet ilyet találni. Jó párszor el kellene menni oda a gyerekkel. Ott is aláírják vagy lebélyegzik a jelenléti lapot. A kisfiú ott bizonyosan megkedvelné a szentmisét. Gondolom, akkor már otthon sem lenne neki unalmas a nagymise.

Azon pedig nem kell csodálkozni, hogy azon az egyetlen szentmisén a plébános nem igazán szól a gyerekekhez. Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen úgy beszélni, úgy viselkedni szegény papnak, hogy az mind a gyereknek, mind a felnőttnek való legyen. Papjaink sokat küszködnek ezzel. Végül majdnem lehetetlen, hogy egy kis emberkét ne lehessen elvinni szépen, csendesen a templomba! Mi lesz vele kamaszkorában? Remélem, hogy a fentieket átgondolva sikerül egy nagy gondot megoldani.