Kezdőlap A lelkiatya válaszol A tisztítóhelyi szenvedésről

A tisztítóhelyi szenvedésről

Meghalt a drága jó feleségem, több mint tízévi betegség után. Különösen a múlt esztendőben szörnyű szenvedésen ment át. Nagyon sokat szenvedtünk életünkben azért, hogy becsületesen megéljünk. Mindig csak arról hallok, olvasok, hogy a tisztítótűzben mennyit szenvednek hozzátartozóink. Még ott is ez vár minket! Mi volna az a segítség, amivel biztosan a mennyei örömökbe tudnám juttatni kedvesem lelkét, aki három csodálatos gyermeket adott nekem? Most itt szomorkodunk anyjuk nélkül!

Valóban hittétel, hogy létezik tisztítóhely azok számára, akik a kegyelem állapotában halnak meg, de valamely halálos vagy bocsánatos bűn után fennmaradt büntetés miatt Isten boldogító színelátása előtt meg kell tisztulniuk. Ha jól meggondoljuk, jó, hogy az utolsó ítéletig van egy harmadik hely, hiszen nagyon sokan nem egészen szentek, de nem is egészen gonoszok. Így sokkal nagyobb az ember esélye az üdvösségre.

Sokan eltúlozzák elhunytjaink sorsát, látszik, hogy nem érinti őket közelről, különben másként beszélnének, írnának. Elfelejtik kihangsúlyozni, hogy milyen jó a halál előtt alaposan megszenvedni. A szentek egyenesen kérték a Jóistent, hogy itt lent szenvedjenek, odaát ne kelljen bűnhődniük. A vértanúk is ezért jutnak egyenest a mennyországba. Kedves feleségére gondolva, képtelenségnek tartom, hogy annyi, békével tűrt földi szenvedésre még egy lapáttal rátenne a jóságos Isten. Aki könnyelműen élt, azt szalonképessé kell tenni, hogy Isten országába való legyen és jól érezze magát a szentek között. Tudom, sokan úgy halnak meg, hogy nyitott kapu várja őket.

A tisztítóhelyi szenvedés rendkívül különös: két arca van. Az egyik az, hogy már tudják, tapasztalják, milyen jó az üdvözültek között lenni. Még nem juthatnak be oda, de biztos, hogy üdvözülnek. Ezért sóhajtoznak sokan idelent: bárcsak legalább a kisujjam a tisztítóhelyen lenne, akkor már nyugodt lennék sorsom, üdvösségem felől. Isten ments, hogy ők zúgolódnának az igazságos Isten haragja miatt, biztos, hogy a legteljesebb nyugalomban várják azt a nagyszerű pillanatot, amely részükre az örök életet jelenti.

Ugyanakkor nagy-nagy boldogság számukra, hogy földön maradt szeretteik nem feledkeznek meg róluk. Nekem, a papnak is oly szomorúság, amikor látom, hogy felíratják a nagy szavakat a sírkövekre: Soha el nem felejtünk! Emléked örökké él, aztán az értük mondatott szentmisén egyre fogynak azok, akik „sose fognak elfeledkezni róluk”. Ez bizony fáj az odaátvalóknak, akik mindent tudnak, de vigasztalás, öröm számukra, hogy annyi év után is emlegetik, szeretik (vigyáznak az utánuk maradt tárgyakra), szentmisét mondatnak értük. Hogy így mennyivel rövidül tisztulásuk ideje, azt nem tudjuk megmondani, de biztos, hogy a földiek szeretete megrövidíti és boldoggá teszi azt az időt, amit még az üdvösségen kívül kell tölteniük.

El ne felejtsem a teljes búcsút, amelyet a tisztítóhelyen szenvedő lelkek számára is elnyerhetünk. Amelyik halottunkért ezt elvégezzük, megszabadul ebből a fogságból, és a mennyország boldog lakója lesz.

*

A mélységekből kiáltok fel tehozzád, én Uram!
Hallgass meg, midőn elődbe esdekelve jut szavam.
Ha följegyzed vétkeinket és számot jössz tartani:
Istenem, ki bír előtted akkoron megállani.
Nálad a kegy és bocsánat: hogy tiszteltessék neved;
Benned bízva, szent igédre építem reményemet.
Lelkem hévvel és epedve várja szent kegyelmedet;
Reggeltől estig tebenned bízva töltöm éltemet.
Adj, Uram, a megholtaknak a sírban szent nyugovást,
És a végítélet napján adj boldog feltámadást!

(130. zsoltár)