A túlvilág tornácában

28. évközi vasárnap
Mk 10, 17–30.

„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az
örök életet?”

Úgy gondolom, hogy napjainkban kevés olyan ember, még kevesebb olyan fiatalember jár a világban, aki ilyen vagy hasonló kérdéssel fordulna Jézushoz: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? A mai ember képzeletvilágát egészen más kérdések foglalkoztatják. A gyakorlati anyagelvűség, a világ imádatának korában a nyugati ember világnézeti színképében sötét foltok jelzik azokat a „helyeket”, ahol egykor az örök élet fényei ragyogtak (Schütz Antal).
Teljesen érthető, ha egy hívő író ilyen levelet kap olvasójától: „Valamennyien a halálra ítéltek cellájában ülünk. Senki sem látogat meg, mi pedig nem léphetünk ki a sötét helyiségből. Amíg élünk, várunk. Közben jönnek a hóhérok és az udvaron ácsolják az akasztófát…”. „Nem értem a levélírót, mivel én is tudom, hogy meghalok. Életemet, öregségemet mégsem tartom siralomháznak. Hallom az élet zaját, érzem bőrömön a napsugarak simogatását. Az öregség számomra nem börtön, hanem inkább erkély, ahonnan messzebbre és jobban látok.” (Marie Luise Kaschnitz)

Ha figyelmesen tanulmányozzuk Jézus tanítását és életének alapállását, semmi kétségünk sem lehet aziránt, hogy saját követői életét úgy értékelte, mint az örök élet felé tartó zarándoklatot. Azért is örült a gazdag ifjú kérdésének, mert ebből is kiviláglott, hogy megértette legfontosabb tanítását. Örült Jézus annak, hogy sikerült felébreszteni lelkében az örök élet honvágyát. Örült, mert sikerült hallgatóit meggyőzi arról, hogy a túlvilági élet nem az emberi önzés, nem a kielégítetlen vágyak vetülete, hanem Isten nagylelkű ajándéka. Az ember számára, aki a tér és idő ölében éli életét, lehetetlen világos fogalmat alkotni az örök élet mibenlétéről. Ezt Jézus is nyíltan kijelentette. Tévedés lenne az öröklétet az idő véget nem érő folytatásának tekintenünk. Az öröklét nem a mulandóság ellentéte, hanem olyan állapot, amely véglegesíti az Istent elfogadó vagy elutasító magatartásunkat. Ebből következik, hogy az örök élet már itt, a földön megkezdődik. „Az idő tehát úgy van benne az örökkévalóságban, mint a szivárvány tarka színei a fehér napfényben; csak a teremtés prizmáján átszűrődve bomlik széjjel az egymásutániság, a múlt, a jelen és a jövő szivárványává” (Schütz Antal).

A gazdag ifjú kérdésére Jézus azt is meghatározta: mi az ára a boldog öröklét, az Istennel létrejött közösség elnyerésének? Mindenki számára egyetlen út vezet ide: Isten szeretetből alkotott törvényeinek elfogadása. Minden létnek és életnek megvannak a maga törvényei, amelyek megsértése, elutasítása tragikus következményekkel járhat. Ez az elutasítás csak a szabad akaratú ember esetében történhet meg. Akadnak ugyan balga újságírók, akik ilyen vagy hasonló körkérdést intéznek olvasóikhoz: Véleményük szerint időszerű-e még a tízparancsolat? Nevetséges, vagy inkább tragikus dolog lenne a jó és a rossz meghatározását népszavazásra bízni. Éppen olyan ez, mintha megszavazhatnánk Budapest lakóit: véleményük szerint szükség van-e a Lánchíd pilléreire?

Az egykori remetéről, Szofróniuszról tartja a legenda. Elhagyta remetei magányát, hogy részt vegyen egy búcsújáróhelyen tartott szentmisén. Tudatosan vagy akaratlanul kifordítva vette hátára köpönyegét. A zarándokoknak szemet szúrt a furcsa viselet, és csúfolni kezdték a remetét. Valaki figyelmeztette kifordított köntösére, mire ő ezt mondta a gúnyolódó embereknek: Ujjal mutattok rám, mert rendetlenül van rajtam ez a köpönyeg. Azon viszont nem csodálkoztok és nem botránkoztok, hogy kiforgatjátok az Evangéliumot és Isten törvényeit. A felrúgott erkölcsi rendből nagyobb kár származik, mint kifordított köntösömből…

Az örök életért lelkesedő ifjú föllélegezve és bizonyos büszkeséggel vallotta meg Jézusnak, hogy Isten parancsait gyermekkora óta megtartotta. Bárcsak mi is büszkélkedhetnénk ilyesmivel! Ám az Úr nem érte be ezzel a vallomással. Figyelmeztette a gazdag ifjút arra, hogy a mindenki számára kötelező törvények útján kívül van egy olyan út is, ami magasabbra vezet. Ez pedig nem más, mint a szegénység vállalása és Krisztus követése. Nem ítélte el a gazdagságot, de elvetendőnek tartotta, ha ezt rosszul használjuk és akadály lesz követésében. Aranyszájú Szent János mondta egyik prédikációjában: „Olyan a vagyon, a pénz, mint a tövis. Ha nyitott tenyerünkbe helyezzük, nem tesz kárt benne. Ha azonban összeszorítjuk tenyerünket, beleszúr húsunkba és fájdalmat okoz. Így vagyunk az anyagi javakkal is. Ha tenyerünkön hordjuk, ha Isten dicsőségére, az emberek megsegítésére használjuk, akkor nem okoz lelki sebet. Ha azonban kapzsi módon szorongatjuk, és önző módon csak a saját érdekünkben használjuk, akkor komoly veszedelmet jelent. Ez azért is balga magatartás, mert a halál úgyis kiragadja kezünkből”.

Milyen kár, hogy a gazdag ifjú nem tudott helyesen dönteni és leverten távozott. Milyen sokan járnak az ő nyomában. Isten tiszta szeretet, telhetetlen ajándékozó. És mert a maga képére teremtett valamennyiünket, ebben az ajándékozó szeretetben is utánoznunk kellene. Egyesek a természetben megmutatkozó pazarlásról beszélnek. Ám pazarlás csak ott lehetséges, ahol korlátai vannak a gazdagságnak. Ilyesmiről azonban Isten esetében nem beszélhetünk. Ám azt is megtapasztalja az ajándékozás útjára lépő halandó, hogy a szeretet szempontjából mi is végtelen gazdagok vagyunk. Minél többet adunk belőle másoknak, annál több marad nekünk.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).