Aranymisés pap vagyok. Látva a mai kispapok életét a szemináriumban, úgy érzem, jó lenne felidézni: bennünket hogyan neveltek? Talán egy s más most is fontos lenne! Ezért kérem a lelkiatyát, írjon pár sort a mi életünkről az alma mater megszentelt falai között.
1946–51-ig készültem a papi életre. Azt az időt össze sem lehet hasonlítani a maival. Mindent elkövettek elöljáróink, hogy átérezzük: pokolian nehéz élet vár ránk. Nélkülözés, ezer megpróbáltatás, börtön. Lelkiatyánk szobájában hallgattuk a rádióból Mindszenty bíboros koncepciós perét. Pater Rozmán közben arra figyelmeztetett minket, ha ő kerül sorra, egy szavát sem szabad elhinnünk. Visszagondolva oly vigasztaló, hogy félelemből senki sem akart elmenni. Mindannyian vállaltuk a hősi jövőt. Pedig a Pater minden este figyelmeztetett minket: aki nem akar igazán jó pap lenni, menjen el, az útiköltséget kifizeti. Aki megfeledkezett magáról, elöljáróink bizony elküldték. Bírni kellett a fűtetlen helyiségeket, a silány kosztot. Elnézem régi fényképeinket: bizony nagyon sovány emberkék voltunk. Reverendánk is rosszul nézett ki. Egyet kaptunk beöltözésre, egyet pedig a szentelésre. Viseltük öt évig, majdnem állandóan. Én találtam ki, hogy a szakadást belülről kell összeerősíteni sebtapasszal. Felfedezésem nagy sikert aratott. Vakáció csak nyáron volt. Szüleim Egerben laktak. Mégis csak a két nagy ünnep délutánján mehettem haza. Séta közben beugrani kinek jutott volna eszébe?
A szilencium, a csend a kispap életében fontos szerepet játszott. Ennek érzékeltetésére leírok egy ebédet. Amikor csengettek, néma csendben vonultunk le a hatalmas ebédlőbe. Ott már vártak a felszolgáló kispapok, fehér kötényben. A felolvasó állvány mögött is egy kispap állt, könyvvel a kezében. Közös ima után leültünk, de csendben ám, mert székzörgést tilos volt hallatni. Étkezés közben hallgattuk a felolvasót. Közben vigyázni kellett, hogy udvariasak, előzékenyek legyünk társainkkal szemben.
Természetesen az ima a kispapi élet legfontosabb része. Este meghallgattuk a punktát, a másnapi elmélkedésre készített ezzel elő minket a spirituális atya. Reggel fél óra elmélkedés, azután a napi szentmise. Természetes, hogy lelki naplót is vezettünk. Ennek nyomán követni lehetett lelki fejlődésünket saját magunknak is, de a Paternek is.
A kispap életének a tetőpontja az asszisztencia, amikor a székesegyházban az ünnepélyes nagymisén ministrálhat. Abban az időben még latinul folyt a mise. Olyan bonyolult volt egy-egy szertartás, hogy egy színdarabbal is felért. De az egrieknek az tetszett a legjobban, amikor a mintegy száz kispap felvonult a főutcán karingben. Az idős nénik csodálták, hogy nem öregszünk. Persze mindig cserélődtünk. Egy szomorú vasárnap már a hátsó, kis ajtón bújtunk ki. Majdnem titokban kellett átmenni a székesegyházba. Elmaradt sok minden, ami pedig oly megható volt. De kispapok azóta is ott élnek a szívet dobogtató falak között, és igazi áldozópapok lesznek belőlük.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
