„Ha anya és gyermeke közt nem jött létre megfelelő kapcsolat, nehezebben alakul ki a nagyszülőkhöz, a családhoz, a helyi közösségekhez, a nemzethez való tartozás életöröme” – mondja Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a rendszerváltozás után az első művelődési és közoktatási miniszter az Antall-kormányban. Vele beszélgettünk az időskorról és istenkapcsolatáról.
– Mint néprajzkutató, hogy látja, mi a különbség a régi és a mai idős emberek megöregedése között?
– A társadalomtudományok, a szociológia nemzetközi felmérései és tanulmányai megállapították, hogy jelenünkben igen gyengékké váltak az emberek, az egyének és a közösségek társadalmi kapcsolatai. Kopp Mária tanulmányai mutattak rá, hogy az emberi, társas kapcsolatok nemzetközi összehasonlításban különösen Magyarországon gyengék. A kapcsolatokban elszegényedett egyén egészségére is kihat ez. Magyarországon több a szív-érrendszeri, az emésztőrendszeri és a daganatos betegségekben, illetve a depreszszióban szenvedők és az öngyilkosok száma, mint Európában általában. Ennek legfőbb oka az egyének és közösségek kapcsolatainak hiánya vagy gyengesége.
Régen a szoros anya–gyermek kapcsolat a gyermek 2-3 éves koráig tartott, amikor az anya visszatért a női házi munkák elvégzéséhez. A kisgyereket a nagy családban élő, a nehezebb munkákból már kikopott nagyszülőkre bízták, akik azonkívül, hogy a helyes viselkedésre tanították őket, beszélgettek, játszottak velük, és a mondókák, mesék révén a költészet is életük szerves része volt. Mindezt nagy élvezettel vállalták, s ezzel tulajdonképpen öregségük értelmét, „hasznosságát” is élvezhették. A bölcsődék, óvodák lényegében csak a nagy családi rend felbomlása után jöttek létre. Ezzel párhuzamosan tűntek el az idősek korábbi feladatai és terjedtek el az idősek gondozására kialakított otthonok. Ma már alig van ezekben hely, s a felvétel gyakran milliós összegekbe kerül. A nagy család idősei adták át tehát a helyi műveltséget, szokásokat unokáiknak, sőt a velük nagyjából egykorú társaiknak is.
– Mi akadályozta a helyes értéksorrend kialakulását a társadalomban, ami azt eredményezte, hogy gyengül a családhoz, a vallási és nemzeti közösségekhez való kötődés?
– A társas kapcsolatok egymásra épülnek, de a résztvevők kora vagy társadalomban betöltött szerepe szerint változnak. A nem megfelelő anya–kisgyermek közötti kapcsolat rányomja a bélyegét a nagyszülőkkel vagy kortársakkal való kapcsolatokra is. Mindennapossá válik az elmagányosodás, a depresszió, a betegségekre való fogékonyság, a kivándorlásra és az öngyilkosságra való hajlam. Emellett olyan problémák is jelentkeznek, mint például amikor az „anyai szeretet”magához láncolja a gyermeket, s megakadályozza annak párválasztását.
Mindezt a néphagyomány nem foglalta törvényekbe, de a népköltészetnek egyik fontos feladata volt a helyes értéksorrend kialakításának költői védelme. Más szavakkal: ha az anya és gyermeke közt nem jön létre a megfelelő kapcsolat, az az egyén kommunikációs készségeire is kihat. Nemcsak nehezebben alakít ki szeretetteljes kapcsolatot a nagyszülőkkel vagy a kortárs barátokkal, de nem alakul ki párkereső ifjúkorban a nemek között, a házasságban, a rokonságban, tágabb keretek között pedig egy helyi közösséghez vagy nemzethez tartozás életöröme sem. Az öregek kiesése a kapcsolatokból az egész társadalom egészségét veszélyezteti. A mai, fiatalabb nemzedékek nem igénylik már az öregek tapasztalatait, véleményét. Már az is nagy szónak számít, ha egyáltalán meghallgatják őket, az pedig, hogy véleményüket, javaslataikat elfogadják, szinte egyáltalán nem történik meg. A közös szórakozás, játék, éneklés, munka és a kisebb-nagyobb vallási közösségekhez, a nemzethez és történelméhez való élményszerű ragaszkodás mára szinte teljesen eltűnt. A véleményem az, hogy ez nem szükségszerű, tudatossággal kialakítható az igényünk társas kapcsolataink kiteljesítésére. Gyűjtőútjaim során találkoztam olyan öregekkel, akik azért tudták teljesíteni „hivatásukat”, mert akarták is ezt. Nem soká nekem is számot kell adnom Teremtőmnek, mit mulasztottam vagy teljesítettem ezen a téren…
– Milyen a személyes kapcsolata Istennel?
– Ez a kérdés csak nehezen válaszolható meg, és újabb dilemmákat vet fel. Az első: a Teremtővel való kapcsolata mindenkinek a legbelsőbb magánügye. Nyilvánosságra kerülhet ez egyáltalán? A gyóntató papnak is kötelező titokban tartani a gyónó vallomását. Az Istennel való kapcsolata minden ember számára életbe vágó. És bár ez a mindennapjaikat meghatározza, mégis, sokan magányosan küszködnek saját hitükkel, kétségeikkel, és titkos reménnyel intézik hozzá könyörgéseiket, kéréseiket. Pedig érdemes lenne emlékezetükbe vésni az evangéliumból a Megváltó kijelentését: „ahol ketten-hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”. De azt is említik az evangéliumok, hogy ítéletkor az Úr így szól a jobbjára állított üdvözültekhoz: „amikor éheztem, ennem adtatok, amikor fáztam, felruháztatok, amikor beteg voltam, vagy börtönbe vetettek, meglátogattatok…” Vagyis amikor embertársamnak szívből segítségére és vigasztalására voltam, kapcsolatba kerültem Istennel. Igen, az Istennel, a láthatatlan és emberi érzékeimmel tapasztalhatatlan Teremtővel kizárólag az embertársaimmal szeretetben találkozva juthatok kapcsolatba. Életem során nemegyszer könyörögtem segítségéért, amikor bajban, betegségben, veszedelemben voltam, netán elkeseredés vagy csalódás lett úrrá rajtam. Vártam a vigaszt, „közbelépését”, amit türelmetlenségemben nem kaptam meg akkor. Most visszatekintve ajándékba kapott, hosszú életemre, felidéződik emlékezetemben, hányszor menekültem meg a haláltól vagy az ahhoz vezető úttól minden emberi „logika”, magyarázat ellenére, csodálatos úton. Csak néhány ezek közül: bombázás, frontátvonulás, melyet egy árokban éltem túl, ránk irányított sortűz és támadás 1956-ban, kétes kimenetelű kihallgatások sora az azt követő években, szökés drótsövénnyel kerített munkaszolgálatos táborból, két gerincműtét, két veseműtét, két szívműtétét, bénító agyszélütés és műtét. Most visszatekintve, mindez csodás volt. Akkor és azóta hányszor vetődött fel bennem az a gondolat: miért is kaphattam ezt? Miért születtem, és mit kell tennem e meghosszabbított életben, hogy teljesítsem Isten szándékát, tervét velem? Mert minden valami miatt és valamiért történik az emberrel. Hiszen minden élő és élettelen létezőnek pótolhatatlan szerepe van a létezésben. Ezért a hangyát és a szúnyogot sem ölöm meg, mert az is a teremtés része, és annak egy feladatát teljesíti. Vajon eddigi életemben teljesítettem-e a csak nekem adott feladatot? Mit mikor vétettem, mulasztottam el, s miként adhatok majd számot minderről? Hiszem, hogy nagyon nagy szükség van arra, hogy szeretettel jót tegyek embertársaimmal, a természettel kapcsolatban, és hogy megbecsüljem az Istennel való kapcsolatomat is hálásan a sok kegyelemért.
Hofher József jezsuita szerzetes
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")