„Pénzt, egészséget és sikert / Másoknak, Uram, többet adtál, / Nem kezdek érte mégse pert… Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó-kése bennem / Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem…” – írta halála évében a Nyugat első nemzedéke nagy négyesének talán legritkábban emlegetett költője, Tóth Árpád, az Isten oltó-kése című versében.
A 135 éve Aradon született poéta, akit Kosztolányi a ’nyelv művészének, a szavak szobrászának’, Babits – karakteres stílusa, egyedisége folytán – a ’legtökéletesebb költőnek’ nevezett, s akit az utókor a legnagyobb magyar elégia-költőként jegyez, valójában sosem törekedett különösebben kiemelkedni kortársai közül, nem vágyott elismerésekre, lírai babérokra, szerénységben, szegénységben és ifjúkorától kínzó tüdőbetegségében élte meg ’Isten szenvedő szolgájaként’ életének mindössze negyvenkét évét. Verseit csöndes, halk bensőség jellemzi, és művészi emelkedettség. Családi örökségként az ars sacra és hazaszeretet szent érzeménye gazdagította pályáján. Apja – Tóth András – neves szobrász, megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, s élete folyamán több különböző város főterei számára készített Kossuth-szobrokat Nagyszalontától Clevelandig. De felmenői között költő, festőművész, sőt zeneszerző is volt. Még gyermekkorában családjuk átköltözött Debrecenbe, s tanulmányait is itt a protestáns reáliskolában kezdte meg, majd a pesti egyetem magyar–francia szakos bölcsészhallgatója lett. Kezdetben rajztanárnak, majd festőművésznek készült, de magyartanára biztatására végül a költészettel jegyezte el magát. Már középiskolásként is verselt, egyetemistaként pedig tagja lett a híres Négyesy-szemináriumnak, ahol Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula (a Nyugat nagyjainak) barátsága alapozódott meg. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit, s gondozásában jelentek meg első verseskötetei. Hazafias érzelmei szólalnak meg Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz című versében, melyben azt a betegségében is nemzeti küldetésben járó rokonköltőt mutatja be, aki a szebb magyar jövőért aggódik, s akinek költészete, úgy mint az övé, a szegénységben, magányban nemesedik ki: „Magányodban, betegen, árván, titkon, / Mégis maradt egy felpihegő vágyad… A haza honfoglaló hőseit / Álmodtad vissza…” Majd hozzáfűzi önmagának is biztatásul: „Mert ez a végső, szent virtus: szegény / magyar költő, bár félholtan is, költsön: / Hátha a magyar Jövő szebben épül…”
Felívelő pályafutását később megtörte egy családi dráma, melynek következtében neki kellett szülei megélhetéséről is gondoskodnia. Ekkortól az újságírás vált létalapjává, és házitanítói állást is vállalt. Majd jött a következő csapás, végzetes tüdőbaja, mely már a világháború kezdetétől súlyos szenvedésekkel kísérte végig mindennapjait. Költészete is komorrá vált, a reménytelenség, a lemondás, a fájdalom és az öngyilkos gondolatok fogságában vergődött sokáig. Élet és halál mezsgyéjén járt – különösen a háborús veszteségek, majd a trianoni tragédia csapásai alatt vallatni kezdte az Ég Urát:
„…Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet, / E rettentő, vonagló, új világ, / Mindennap egy új Utolsó Ítélet… Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa, / Nézd drága kelméd, kincses szőttesed… A sok finom fonál hogy szétesett – / Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen, / Ha elcsitult az orkán gyász zaja…” (Az árnyból szőtt lélek)
Kedvelt műfaja lett az elégia; a legszebb az Elégia egy rekettyebokorhoz című háborúellenes verse. Feleségével, Lichtmann Annával, aki egyetlen hű társa, megértő, szerető gondozója volt – többször felkereste a tátrai hegyvidéket, itt töltött hosszú hónapokat, hogy tüdőbaját gyógyíttassa. Egyik itt írott versében magát „Isten törött csellójának” nevezi: „Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. / Olyan vagyok én ebben a világban, / Mint az a gordonka, amelyet láttam / Egy szép úri szobában, a sarokban. // Húrjai elpattantak. A nyakán / gyászfátyol van átvetve… Isten törött csellója, hallgatok.”
Trianon idején a testi és lelki kínok között Adyt is megszólítja: „…A sír mélyéből, büszke, dacos arc, / Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre? // (…) Országunk csorbult, tépett a gunyánk, / S az Isten is arrább fordítja arcát. // (…) Járj előttünk, dicsőült Égi Láng, / Élni akaró bús halottak élén!”
A Tanácsköztársaság idején őt is magával ragadta az újnak ígérkező hatalom, a maga farizeusi ígéreteivel, amelyek a közösségi, szinte a krisztusi elvek földi ígéreteitől voltak hangosak (Az új isten), de a bukás után visszazuhan a megváltoztathatatlan világ, s a maga helyzetének végzetes kilátástalanságába. Ám később a szegénység, a pusztító betegség ellenére rádöbben: e csapások Isten próbatételei az ő számára. Úgy fogja föl önmaga létét, mint akit Isten oltó-kése és a szenvedés tesz majd Krisztus-arcúvá. Mert e szenvedésből születnek versei, melyek nemcsak számára fontosak, hanem a magyarságnak, a nemzetnek is, feltámadásra hívóak. Egész költészetére jellemző e szakralitás, melynek csúcsa Lélektől lélekig című verseskötete. Ennek címadó versében így ír a társtalan hideg magányban őt fölkereső csillagról: „Állok az ablak mellett éjszaka, / S a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távol csillag remegő sugarát. // Billió mérföldekről jött e fény… S ki tudja, mennyi ezredéve már. // Egy égi üzenet, mely végre most / Hozzám talált, s szememben célhoz ért…”
Kosztolányi nem véletlenül írta róla: „Tóth Árpád egy égi költő, aki a földre jár.”
Toldi Éva
A Tóth Árpád életéről szóló cikk a Keresztény Élet hetilap május 9-i lapszámában jelent meg.
Amennyiben tetszett, kérjük ne felejtse el megosztani a közösségi médiában!
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")