Az élet forrása és fenntartója

Még a vallásosak közül is sokan tartják embertelennek a történetet, melyben Isten „próbára teszi” Ábrahámot. Ha valóban csak tesztelni akarná az Úr ezt az apát, kegyetlen lenne a kérés: áldozza fel neki egyszülött fiát. Hogy lehet ilyet kérni? Gyerekek életével nem szoktunk szórakozni. És különben is, nem tudná Isten más módon megtudni, hogy Ábrahám mennyire engedelmes neki? Hogy lehet egy szülőt ilyen helyzetnek kitenni? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések elárulják azt, hogy feltevőjük semmit nem értett meg abból, ami itt történt.

A mindenség és benne az élet teremtője és fenntartója maga az Isten. Nélküle semmi sem lenne, és ha nem akarná minden pillanatban létezésünket, azonnal visszahullanánk a semmibe. A teremtett világ róla szól, őt dicséri. Különösképpen az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Személynek alkotta, akivel kapcsolatba tud lépni. Egyedül az ember képes felfogni (persze csak a maga véges módján), honnan származik léte és hogy ki is az Isten. Egyedül az emberrel tudja megosztani Isten szeretetközösségét a legteljesebb mértékben. És ez az alapja az ember egyéni kiteljesedésének, boldogságának is. „Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna?” – olvassuk a Bölcsesség könyvében.

Az élet forrásánál van minden és mindenki a legnagyobb biztonságban. Ugyan mi rossz történhet bárkivel is, ha van Isten. Ő minden szerencsétlenségnél hatalmasabb. Ő nincs kiszolgáltatva semmiféle tragédiának. Azok függnek tőle és nem Ő azoktól. Nagyobbra, erősebbre bízni valamit a legjobb döntés. Ilyenkor nem elveszítjük, amink van, hanem a legnagyobb nyugalomban tudhatjuk magunkénak immáron veszély nélkül, elveszíthetetlenül. Ennek egyedüli biztosítéka maga az Úristen.

A történet tehát arról szól, hogy Ábrahám felismerte a fentebbi igazságokat és örömmel rá merte bízni magát és szeretteit. Egyetlen szó sincs itt meghasonlottságról vagy szívének meghasadásáról, amelyben döntenie kellene Isten és a fia között. Erre a következtetésre csak hitetlen okoskodók juthatnak. Mindezt abból is látjuk, hogy Ábrahám nem esik kétségbe a kérés hallatán, ami „illett” volna azért egy apához, és Izsák sem rémüldözik. Ábrahám válasza: „Isten majd gondoskodik magának áldozatról” igaznak bizonyult. Ábrahám hitének, bizalmának volt alapja.

És még egy fontos történelmi körülmény. A környező pogány népeknél (főleg a kánaániaknál) sajnos mindennapos volt az emberáldozat. Ezek a tévedésben élő népek úgy gondolták, csak ezzel tudják lecsillapítani a vérszomjas istent, akitől félni kell és akit mindig ki kell engesztelni, mert telhetetlen. Mekkora áthidalhatatlan szakadék van ezek között a pogány istenek és az igaz Isten között, aki, amit tőlünk nem kért, maga adta meg számunkra, amikor valóban feláldozta értünk önmagát egyszülött Fiában.

Amíg nem tudod elengedni az ágat, amibe lelkileg kapaszkodsz, sosem fogod megtapasztalni, hogy Isten megtart téged. Értsd meg, hogy nem tudod azt elveszíteni, amit és akit Istennel együtt szeretsz! Csak annak birtoklásából fakad állandó szorongás, amit Isten ellenében akarsz magadnak megtartani…

Lóczi Tamás

A cikk a Keresztény Élet hetilap február 28-i lapszámában jelent meg.

Előfizetés