Kezdőlap Hírek Az élet forrása

Az élet forrása

Szent Család vasárnapja
Lk 2, 22–40.

„A gyermek pedig nőtt és erősödött,
bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme
volt rajta.”

Az élet forrása

Karácsonyt úgy emlegetjük mint a család ünnepét. Ilyenkor hívunk vendégeket, mert szeretetünk fényével és melegével elsősorban a saját családunknak akarunk kedveskedni. Tesszük ezt azért, mert Isten elgondolása szerint a család közösségében születik a gyermek, fakad az új élet, és itt köthetjük csokorba az elveszett paradicsom virágait. Itt részesülhetünk azokban a testi, lelki, szellemi és kegyelmi kincsekben, amelyek nélkül koldusként indulnánk az élet kalandjára. Az a körülmény, hogy az Isten Fia is egy család közösségében érkezett földünkre, arra figyelmeztet, hogy életünk sikere nagymértékben a családi élet függvénye. Ha itt hiányosságok mutatkoznak, ha a családi élet hajótörést szenved, akkor életet megrokkantó sebeket szenvedhetünk. Méltán írja valaki: „Az a gyermek, aki veszekedések zajában nevelkedik, megítéli szüleit s maga alkot gyakran igen rideg képet a világról” (André Maurois).

Napjainkban sokat beszélünk, írunk azokról a gazdasági és erkölcsi nehézségekről, amelyek súlya alatt szinte megroppan jövőbe lendülő reménységünk. Panaszkodunk az életszínvonal csökkenése, a környezeti ártalmak, az egyre növekvő bűnözés, a munkanélküliség, az alkoholizmus, az öngyilkosság, a magzatölés és egyéb bajok miatt. Az ezek nyomán születő vádakkal a múlt felé fordulunk és ott keressük megromlott életkörülményeink okait. Ezek vizsgálata során kétségkívül az első helyre a családi élet széthullását kell helyeznünk.

Amikor a keresztelés előtt bejegyezzük az újszülött adatait, gyakran a szülők rendezetlen házasságáról szerzünk tudomást. Sok a második, a harmadik házasság, a pusztán polgári házasság vagy az úgynevezett élettársi kapcsolat. Szakemberek vizsgálják a válások okait és érdekes eredményekre jutnak. A házasság megromlásának fő oka az úgynevezett kényszerházasság. A házastársak előzetes nemi kapcsolatban éltek, és a menyasszony terhessége szinte kikényszeríti a házasságot. Egyházunkat maradisággal vádolják, amikor azt hirdeti, hogy a nemi viszonyoknak krisztusi formája a házasság. A szomorú tények azonban a keresztény erkölcsöt igazolják. Korunk emberét hatalmába kerítette az érzékiség bálványa, ám nyilvánvaló, hogy az élvezetekre épített kapcsolat homokra épült házhoz hasonlít.

A vasárnapi újság adásában hangzott el a következő történet. Az egyik üdülőhelyen vasárnapra megjelent szentmisén az édesapa, két kézenfogott kislányával, hűséges kutyájuk kíséretében. Amíg a család bent volt a templomban, a kutyus a templom melletti parkban heverészett. Egy idő múlva a két kislány édesapja nélkül jött a templomba a kutya kíséretében. Vajon miért? Mert az apa elhagyta családját, elvált feleségétől, fiatalabb „babát” szerzett magának. Aztán egy szomorú vasárnapon a két kislány is elmaradt a templomból, csak a kutya maradt hűséges hozzá. Nemde szomorú történet! Hűtlen férj, elhagyott gyermekek, hűséges kutya. Hát kérem, itt tartunk. Illetve sokan itt tartanak. Ez a helyzet nemcsak hazánkban, hanem az oly gyakran emlegetett „európai házban” is. S történik mindez azért, mert fölrúgjuk a krisztusi törvényeket, és a szülők meghátráltak a nevelés gondja elől. Ennek következménye: apával és anyával rendelkező árva gyermekek szaporodó serege.
Arról is gyakran panaszkodunk, hogy nemzetünk erkölcsi és anyagi felemelkedéséhez hiányzanak a megfelelő emberek. A Beteszda-tavánál Jézusnak panaszkodó inaszakadt férfival mondhatjuk: Nincs emberem, aki segítene rajtam! Köztudomású, hogy Egyházunkban félelmetes méretű a paphiány. Küldöttségek keresik fel a püspököt és községük számára papot kérnek. Nos, a püspök nem tud papot adni, ha ezt nem tetszik meg a keresztény családok.
Az emberhiány az élet egyéb területén is megmutatkozik. Igaz, tehetséges államférfi, művész vagy tudós nem születik minden bokorban. Egy dologról azonban érdemes elgondolkoznunk. Nevezetesen arról, hogy az utóbbi évtizedekben kioltott magzati életek között hány zseniális embert küldtünk gyilkos módon a halálba. Törött szárnyú a remény egy olyan országban, ahol a temető az anyák méhében kezdődik. Mindig vészjósló a gyermekszeretet megrokkanása.

Valaki autóbuszon utazott vidékre. A kocsi tele utasokkal, mindenki fáradt, kedvetlen, alig várja, hogy kiszállhasson. Az egyik állomáson fölszállt egy fiatal anya, karján egy kisfiúval. Valaki átadta nekik ülőhelyét. Az autóbusz utasainak hangulata megváltozik. Mindenki a gyermekre figyel, aki fürkészően nézegeti az utasokat. Kis kezével hadonász, mond egy-két szót, és várja, elvárja, hogy felfigyeljenek rá az emberek. A gyermek arca tükröt keresett, a szeretett, a mosoly fényeit. Először az asszonyok válaszoltak erre a gyermeki kihívásra, majd a komor férfiak is. Megértették: „A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja” (Juhász Gyula: Holmi).
Nemcsak karácsony ünnepén, hanem hétköznapjain is ránk tekint Jézus, szeretne ránk mosolyogni. Ám ennek a mosolynak van egy komoly feltétele. Nevezetesen az, hogy megőrizzük gyermekségünket és annak két sajátságát: a tisztaságot és a szeretetet. Akkor majd elmondhatjuk a költővel:

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.

(Mécs László: A gyermek játszani akart)

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).