Az elfelejtett örökség

Gondolatok Szent István király ünnepére.

Minden nemzet életében jelentős szerepet játszanak azok az ünnepnapok, amelyeken visszapillantanak a múltba, és elgondolkoznak történelmük körképe előtt. Igaz, hogy nagy a kísértés „a jelen imádására”, a sokszor délibábos jövő kergetésére. Annyi azonban bizonyos, hogy a nemzeteket összekötő „anyag” mindig a közös nyelv, a közös kultúra, a közös múlt megbecsült értékeiben keresendő. Lehetnek a nemzeti öntudatnak káros vadhajtásai, de a nemzeti színek ragyogása teszi színessé, változatossá az emberiség életét.

Magyar népünk számára ilyen visszapillantó ünnep első királyunk, Szent István emlékezete. Tévesnek kell bélyegeznünk azt a szemléletet, amely lebecsüli a múlt iránti lelkesedést. Gondoljunk csak arra, mily sok vonatkozásban a múltból élünk! A föld mélyében rejlő szén-és olajmezők hosszú évezredek energiáit őrizték meg számunkra. Mennyi kincs a múltat őrző öreg föld mélyében! Ilyen kincshez hasonlíthatjuk a régi korok szellemi  örökségét, amelyek drágagyöngyöket, drágaköveket kínálnak a jelen számára. Ezek között első hely illeti meg az úgynevezett Szent István-i örökséget.

Történészeink sokoldalúan értékelték ennek az örökségnek mibenlétét és jelentőségét. Egész egyszerűen szólva ezt abban határozhatjuk meg, hogy István király a haza és a hit, a magyarság és a kereszténység egyesítésén fáradozott. Napjainkban gyakran halljuk emlegetni azt a nem éppen helytálló követelményt, hogy az államot el kell választani az Egyháztól. Sajnos, az utóbbi évszázadban a gyakorlat során ez az elv nem a legszerencsésebben valósult meg. Azok, akik a vallás kérdését magánügynek minősítették, a valóságban vallásellenes indokok alapján tették. Az állam és Egyház szétválasztása olyan kifejezés, olyan program, amit többféleképpen lehet értelmeznünk. Ezért sokkal megfelelőbb lenne az állam és az Egyház önállóságáról, autonómiájáról beszélnünk, nem pedig a szétválasztásáról. Már csak azért sem, mert az ember személyisége egységet alkot, és nem lehet felszeletelni. Az az állampolgár, aki magyarnak és kereszténynek vallja magát, nem húzhat éles határvonalat vallása és magyarsága közé. Helytelen lenne tehát fölvetni a kérdést: mik vagyunk elsősorban, keresztények-e, vagy magyarok? Helytelen lenne arról vitázni, hogy egy ateista, egy vallástalan ember lehet-e értékes polgára a hazának. Az ilyen szétválasztás, az ilyen megkülönböztetés csak a gondolat síkján, de nem a valóságban nyerhet létjogosultságot.

Történelmünk arra tanít, hogy a kereszténység biztosított számunkra helyet a nemzetek Európájában. A történelem arra tanít, hogy a keresztény hit eszményei, az evangéliumi erkölcs jelentős szerepet játszott nemzetünk megmaradásában. Századunk embere számos téves eszme és erkölcstelen irányzat csapdájába került, és ennek tragikus következményeit keservesen, a saját bőrünkön tapasztaljuk. Nem én, nem az Egyház hanem az élet tanúskodik arról, hogy a vallásellenes politika velejében rossz politika és szellemi csonkulást eredményez. Szomorúan tapasztaljuk, hogy az európai lélek és benne a magyar lélek is megkopott, megcsonkult, és ennek legfőbb oka a hitetlenségben, az erkölcsi züllésben keresendő. Ennek láttán írta századunk elején Prohászka püspök: „Adja Isten, hogy az európai szellemtelenség tatárjárása után az emberiség is tudjon újra kihajtani s le tudja győzni a lélek-elhasználás barbár erőszakát” (Ö. M. 25, 296).

A két világháború között, a trianoni megcsonkítás fájdalmában született a mondás: Csonka-Magyarország nem ország. Nagy-Magyarország mennyország. Ezt a szállóigét az irredentizmus, a nacionalizmus címkéjével szemétkosárba dobták az utóbbi értizedekben. Kétségtelen, ha ma már másként értékeljük, mivel sebeink gyógyulását, a magyarság jövőjét nem a területek visszaszerzésével látjuk biztosítani. Arról azonban érdemes elgondolkoznunk, hogy Magyarország miként lehetne Nagy-Magyarország. Köztudomású, hogy egy ország nagyságát különböző szempontok szerint ítélik meg az emberek.

Meghatározó lehet a terület, a népesség nagysága. Nagyhatalomnak tartjuk azt az országot, mely erős hadsereggel, rakétákkal, atombombákkal rendelkezik. Lehet egy ország azáltal nagy, hogy bővelkedik az anyagi javakban, és minden utcasarkon bankok várják a látogatót. Lehet egy nemzet nagy azáltal, hogy komoly sporteredményekkel rendelkezik, hogy kiemelkedik irodalmával, művészetével. Vajon a mi hazánk mikor lesz igazán naggyá? Mint keresztény magyar állítom: ha megőrzi és továbbviszi a Szent István-i örökséget. Nagy lesz szeretett hazánk, ha nem szidalmazzuk vezetőinket, hanem elsősorban a saját házunk előtt söprögetünk. Nagy lesz a hazánk, ha szorgalmasan, okosan és becsületesen dolgozunk. Nagy lesz a hazánk, ha igent mondunk az életre és szakítunk öngyilkos magatartásunkkal. Ezek az igazi nagyság forrásai.

Jó dolog az anyagi gazdagság, de ez nem tesz igazán naggyá egy embert, egy nemzetet. Szép dolog a kultúra, a tudomány és a művészet, de ez sem tesz igazán jóvá egy embert, egy nemzetet. Habzsolhatjuk a szórakozás, az élvezetek mákonyos italát, ez sem biztosítja boldogságunkat. Egy ember, egy nemzet azáltal lesz igazán naggyá, ha az élet minden területén megvalósítja az Evangélium szeretetprogramját. Ezt üzeni nekünk Szent István király, ebben az irányban kell keresnünk és ebben az irányban lehet megtalálnunk nemzetünk igazi fölemelkedését.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).

Fotó: Wikipédia

Ki volt Szent István?