Öreg és beteg vagyok, depresszióval küszködök. ĺrjon nekem valami vigasztalót, ha tud!
Ha hitetlen, akkor képtelenség egy vigasztaló szót is írni. Idővel csak eljön a halál órája és szépen porrá válik. De ez nem túlságosan fényes jövő. Viszont ha lelkében él az erős hit, akkor nagyon sok mondanivalóm van. Annál is inkább, mivel egy cipőben járunk. Az biztos, hogy olyanok lettünk, mint egy kiszolgált, rozoga hajó. Érdemes elolvasni a Bibliából azt a fejezetet, amelyik képekben lefesti, hogy néz ki egy öreg ember (Préd 12,1-7). Tetőtől talpig leépül, de mindez oly természetes, ezért az ezzel járó dolgokat fel lehet fogni vidáman, komikusan is. Nézőpont kérdése az egész.
Viszont, ha visszanézünk életünkre, az nagy boldogságot adhat: talán egy remekmű, amit Isten segítségével hoztunk létre és bírtunk ki. Ezért beszél az öreg oly sokat arról, amin keresztülment. Igaz, hogy senkinek sem makulátlan az élete, de mi tudjuk, hogy Isten irgalmából, őszinte bűnbánattal, igazi szentgyónással visszafelé is mindent jóvá lehet tenni. Aki igazán hisz Isten megbocsátó szeretetében, nem nyugtalankodhat múltja miatt. Az Istenbe vetett bizalom az Úr gyenge pontja (Julien Green: Ferenc testvér). Ha környezetünk fel is rója, amit valaha rosszul tettünk, a vádakkal szembehelyezzük az Úr jóságát.
Ami a jelent illeti, arra érvényes, amit az öregedő Szent Pál ír: nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul (2Kor 4,16).
Öregnek lenni nagyon nehéz. A tehetetlenség, a betegség, a kiszolgáltatottság, a környezet meg nem értése nehezen viselhető. A lélek, a vágy még szárnyalna, de a test már nem enged sokat. Ez a szenvedés, semmivé válás nagyon jó arra, hogy az ember lelke megérjen, teljesen befelé, az Isten felé forduljon. Ugyanakkor végtelen nyugalom vesz rajta erőt: lassan eltűnik a világ hiúsága, minden elveszti értékét. A szentek ezt megtérésük alkalmával érezték: milyen boldog is a lélek a világ gondjaitól megszabadulva, már fölülről látja a világot, mint aki repülőgépről nézi a Földet. Látja, de szinte semmi köze hozzá. Hihetetlen nyugalom és béke. Különösen ilyenné válik, ha a környezet szerető, megértő, együttérző. Ezt öregen az ember jobban igényli, mint bármely életkorban.
A jövő adja az igazi vigaszt: tudjuk, hogyha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben (2Kor 5,1).
A Bölcsesség könyve (3–4–9) így beszél a halottakról: Reményük halhatatlansággal teljes, felragyognak, mint a szikra, békességben részesülnek.
Liszt Ferenc szerint „meghalni sokkal egyszerűbb, mint élni”. Nem más, mint megváltás a lét igája alól, a halál szelíd, megváltó hangulatú!
Az öregkor az az idő, amikor nincs más hátra, mint szépen, becsületesen meghalni. ĺgy az öregség, a betegség egy szép átmenet, átköltözés ebből az árnyékvilágból, a siralom völgyéből a boldog örökkévalóságba.
Az élet nyugodt, boldog befejezésére való előkészület már akkor elkezdődik, amikor megtanulunk úgy gondolni hallottainkra, mint akik a mennyországban vannak, akikkel majd odaát találkozunk. Az egész élet összegzése öregségünk és halálunk. ĺgy válik kedves barátunkká az öregség, a betegség, a halál. Sok kegyelmet, hogy így legyen!
*
Szeretném tudniillik én,
ha egyszer haláltusával
lehullunk, mint a kis veréb,
az Úr lelkünk ütőerét
simítsa s mondja: „Aranyos Kicsikém!”
(Mécs László)