Pálos István kanonok, főesperes, a Nagyváradi Egyházmegye lelkipásztora 1947. január 2-án született ötgyermekes család legfiatalabb tagjaként. Gyermekkorában ministrált, elsőáldozó volt, bérmálkozott, mégis amikor hetedikes korában jelezte a plébánosának és másoknak is, hogy pap szeretne lenni, ezen mindenki meglepődött. „Kissé laza gyerek voltam, kedélyes, szerettem a viccet, szóval nem voltam egy ájtatos manó” – meséli magáról. A romkat.ro portálnak nemrég adott interjújában, amelyet portréja megírásához alapul vettünk, elmondta azt is: 1961-ben, a gyulafehérvári kisszemináriumba való felvételi vizsgáját megelőzően a bátyja is azt kérdezte tőle: az egyházat üldözik, a papokat bezárják, az egyház javait elkobozzák, mégis, miből akar megélni? Ez nem jövő, ez teljesen bizonytalan. Ha mindenáron tanulni akarsz, menj más pályára, orvosnak, ügyvédnek, mérnöknek, katonatisztnek, pilótának… – mondta neki. „Elgondolkodtam, mert adtam a szavára, hogy vajon melyik pálya lenne jó nekem a felsoroltak közül. De megint csak oda jutottam vissza, hogy pap leszek. Hiszem, hogy az Isten megragadja az embert, és az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, amit Isten adott” – magyarázza István atya.
Gyulafehérváron a kántoriskolában teljesen más világba csöppent: csend volt, rend és fegyelem, tisztelettel bántak a diákokkal az elöljárók, imával kezdtek minden órát… „Azt hittem, a mennyországban vagyok!” – emlékszik vissza lelkesen azokra az évekre.
A teológián különösen a vallásos tárgyak érdekelték. Volt, aki azt választotta, hogy jó szónok lesz, jó lelkipásztor vagy jó kapcsolattartó, ő pedig azt, hogy jó gyóntató lesz. Azért, hogy a nehézségben lévő emberek hóna alá nyúlhasson, nekik szárnyakat adhasson.
1971. április 18-án szentelte pappá Isten szolgája Márton Áron püspök a gyulafehérvári székesegyházban. Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára a nagy főpásztor, kilenc évfolyamtársával együtt: „Jegyezzétek meg: az, hogy felszenteltelek benneteket, nem változtatta meg a természeteteket. Ugyanazok lesztek, csak kaptatok valamit pluszba. Ugyanazokkal a nehézségekkel kell megküzdenetek, mint eddig.”
„A papság szentsége isteni ajándék. Nekünk csak meg kell próbálnunk felnőni hozzá” – teszi hozzá István atya. Papi jelmondatául Izaiás könyvéből választott egy részt: „Az Úr Lelke rajtam. Elküldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.”
Segédlelkészként egy évig Várad-Olasziban szolgált. „Emlékszem a nagy izgalomra, amikor először küldtek fel a szószékre prédikálni. Ahogy az oszlopban mentem felfelé, a gyomrom liftezett… De amint elkezdtem beszélni, elmúlt a feszültség. Mindig kértem az Urat, hogy ne hagyjon magamra, mert nála nélkül egy ép mondatot sem tudnék összerakni. Azóta is érzem, hogy közreműködik, adja a szavakat. Nem úgy segít, hogy diktál, hanem úgy, hogy ébresztgeti, megszüli a gondolatot, eszébe juttatja az embernek, hogy miről kell beszélnie és mit kell mondania…” – ezek a személyes tapasztalatai.
Plébánosként Bélbe, majd Nagyszalontára, onnan Érmihályfalvára, később Biharra került. Papi életének majdnem felét, huszonnégy évet töltött a várad-szőllősi közösségben, 2020 óta pedig a székesegyházi plébánia szolgálatában áll.
1990 óta tagja a Neokatekumenális Út lelkiségi mozgalomnak. Ennek a sajátosságait így foglalta össze: a szentmisének itt van egy-két különlegessége. Van például intelem: erre előre készülnek, minden olvasmány előtt valaki mond egy kis bevezetőt, amiben arról beszél, mi az, ami őt ebből megérintette, ami neki mond valamit, és ez gondolatébresztő a többiek számára is. Van szintén szabadon megfogalmazott spontán imádság, illetve visszhang is, amikor az elhangzott olvasmányokról mondják el a lelkükben megszülető reflexiókat. „Jobban megismerve őket, rájöttem, hogy ez a közösség valójában a II. Vatikáni Zsinat gondolatát valósítja meg, amikor a szentmisén az emberek nemcsak hallgatók, hanem közvetlen közreműködők. Közel áll hozzám ez a közösség” – jegyzi meg István atya, és így folytatja: „A Neokatekumenális Út azt üzeni a mai ember számára, hogy:Térjetek meg! Arról szól, amit a zsinaton is hangoztattak és amit XVI. Benedek pápa is sokszor mondott: hogy a jövő a kis közösségeké lesz, és hogy a népegyház nagy plébániái lebomlanak majd kis közösségekre, ahol beindulhat a lelki megújulás. Addig nem mehetünk evangelizálni, ameddig nem hordozunk valami olyat, aminek van tartalma. Mindig az a kérdés, hogy amit mondok, amit hirdetek, az az én életemben hogyan valósul meg. Újra kell evangelizálni azokat, akik vallásosak, akik templomba járnak, hogy tudjanak tanúságtevőkké válni a saját családjukban, a környezetükben, a munkahelyükön, ott, ahol az ő életterük van. Ez volna a lényeg” – fejti ki István atya.
Emlékei közül felidézte Szent II. János Pál pápával való találkozását is. „1996-ban, amikor elkísértük a Redemptoris Mater Szemináriumba a papságra készülőket, fogadott minket II. János Pál pápa. Akkor találkozhattam vele én is személyesen. Megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, hogy Erdélyből. Visszakérdezett, hogy melyik városból. Teljesen képben volt. Egy-két szót még váltottunk. Nagyon megérintő volt vele találkozni, nagyon erős kisugárzása volt a személyének, éreztük, hogy tényleg Krisztus földi helytartójával találkoztunk. Szent életű ember volt.”
István atya 2021-ben ünnepelte aranymiséjét. Ünneplőbe öltözött a szíve, tele volt – és van – örömmel és hálaadással, hogy Isten kegyelme ötven éven át jelen volt a papi életében.
Minden reggel zsolozsmával, elmélkedéssel, lelki olvasmánnyal kezdi a napot. Azt mondja, ha az Úrral kezdi a napot, akkor sokkal könnyebb minden. Meg van győződve arról, hogy ha tesszük a dolgunkat, a Szentlélek közreműködik, főleg, ha kérjük is! S vallja azt is: ha valaki nem foglalkozásszerűen, hanem hivatásszerűen áll bele az Úr szőlőjébe, akkor sok öröme lesz.
Kívánjuk, hogy legyen még sok öröme István atyának!
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")