Megragadta a képzeletemet gyerekkoromban ez a szó: betűvetés. „Szép dolog a betűvetés, olyan, mint a kelő vetés” – skandálta hatvannégy évvel ezelőtt első elemista olvasókönyvünkből drága öreg tanítóm, Horváth Dezső bácsi, akinek elsősorban (legalábbis elsőként a sorban) köszönhetem, hogy megtanultam olvasni és írni. Városi gyerek lévén ugyan nem sok dolgom akadt a kelő vetéssel. Annyit azért tudtam, hogy a vetés majd szárba szökken, kalászt érlel, és ebből lesz a búza, abból meg a liszt és a friss kenyér. Ha a vetés és az írás összehasonlítható, akkor az írás is létfontosságú lehet. Így gondoltam akkor, hat-hét évesen, és immár közel ötven éve kenyérkereső (egy ideje már nyugíjkiegészítő) foglalkozásként űzve a betűvetést. De még mindig maradt bennem egy kis áhítatos felelősségérzet, amikor leülök a fehér papír vagy a számítógép fehéren világító képernyője elé.
Ahogy a szántóvető ember megszagolja az ujja között szétmorzsolt búzaszemeket, hasonló várakozással szimatol bele a gyakorlott olvasó a friss könyvbe. Azzal a reménységgel, hogy szellemi-lelki táplálékot tart a kezében. Aztán sajnos, sokszor csalódik, mert gyakorta csak külsejében emlékeztet könyvre a termék. Oly korban élünk ugyanis, amikor könyvet kiadni elsősorban üzletet, azután sok minden egyebet jelent, és csak ezeket követően a szellemi-lelki tájékozódásban való segítségnyújtás őszinte szándékát. Oly korban élünk, amikor lakberendezési és szakácskönyvektől roskadoznak a könyvesboltok polcai, a frissen importált, piacképesített vallások és pótlékok bőséges kínálata mellett egymásra licitáló tankönyvek ígérnek gyors és fájdalommentes nyelvtanulást és minden akadályt legyőző önmegvalósítást.
Azok az írók, akik a régiek mintájára – legalább lélekben – a szerző magamentegetésével kezdik művüket, nem ígérnek biztos receptet semmire: inkább önmagával való, olykor fájdalmas szembenézésre invitálják az olvasót. Az ilyen korszerűtlen írók ritkán gazdagodnak meg manapság. Legfeljebb, ha művüket felkapja éppen valamilyen politikai vagy egyéb divatszéljárás, de ez csak kevesek osztályrésze. A szó hagyományos értelmében vett írók többsége a hagyományos olvasók hagyományos szolgálatában tevékenykedik. Ahogy a százegy éve született Ottlik Géza mondta: az író a létezésszakmában dolgozik azzal a halvány reménységgel, hogy ezáltal életük igazi problémái közepette lehet segítségére embertársainak. Például a szellemi lakberendezésben, amelynek első lépése a rendteremtés: az értéktelen kacatok kiszórása, az értékes dolgok fontossági sorrendbe rendezése.
Jól esik esténként leülnöm a mennyezetig érő könyvespolc alatti fotelba – több évtizedes szokásom ez –, és az állólámpa otthonosan meleg fénykörében olvasni vagy akár csak olvasgatni egy fél órát, minden különösebb konkrét cél nélkül. Csak úgy… És hagyni, hogy történjék bennem valami. Lassan eláradjon bennem a nyugalom, vagy fölidéződjék valami emlék, felbukkanjon egy felismerés, vagy megfogalmazódjék valami jó elhatározás. Hálás vagyok egykori öreg tanítómnak és további tanáraimnak, hogy megtanulhattam olvasni, hogy az életemet azóta is – a kenyérhez hasonlíthatóan – táplálni tudják a munkájukat tisztességgel és emelkedett alázattal végző jó betűvetők.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")