A középkori német katolikus misztika kiemelkedő alakja, az orvostudomány és a természettudományok egyik úttörőjeként ismert Hildegárd a Rajna-vidéken látta meg a napvilágot 1098 nyarán, nemesi család tizedik, legkisebb gyermekeként. Gyenge fizikumú, beteges, ugyanakkor kivételes szellemi és művészi adottságokkal megáldott gyermek volt. Hároméves korától voltak látomásai, bár ezekről kezdetben nem beszélt. Természetesnek gondolta őket, és nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy nem mindenki rendelkezik hasonló adottsággal.
Szülei nyolcéves korától bencés apácákra bízták nevelését. A Disibodenberg-kolostort, amely Hildegárd első kolostori otthona lett, az anyjával rokoni vagy közeli baráti kapcsolatban lévő apátnő, Jutta alapította. Ő vezette be a gondjaira bízott lányt a szerzetesi élet, a művészet és a tudományok világába.
Jutta halála után, 1136-ban nővértársai őt választották utódjává. Hildegárd nehezen fogadta el a választást, elsősorban fizikai törékenysége miatt. Később mégis kiválóan megállta helyét.
Öt évvel később egy látomásában természetfeletti megvilágosodásban részesült, ugyanakkor megbízást is kapott az Úrtól, hogy írja le és hirdesse mindazt, amit látomásaiban hall és tapasztal. Hildegárd először megrettent a feladattól, megpróbált kitérni előle, ám ekkor súlyosan megbetegedett. Szinte bénultan feküdt ágyában, és állapota csak akkor javult, amikor írni kezdett. Így született meg legismertebb műve, a Sci vias! (Ismerd az utakat!).
A „rajnai látnoknő” híre ezután hamar elterjedt. III. Jenő pápa szakértőket küldött a kolostorba, hogy vizsgálják ki látomásai hitelességét. A bizottságot ámulatba ejtette a látnoknő képzettsége és erényes élete, de a kolostorában uralkodó szeretetteljes légkör is. Beszámolójuk nyomán a pápa jóváhagyta Hildegárd írásait, amelyekből a trieri zsinaton is felolvastak.
A következő évtizedekben Hildegárd még számos könyvet írt. Teológiai és misztikus írásai mellett jelentősek költeményei, a szentek életéről szóló legendái, és nem utolsósorban orvosi, természettudományos írásai.
Hildegárd, mivel maga is sokat betegeskedett, képes volt együttérezni a szenvedő emberekkel. Ez indíthatta a különböző természetes gyógymódok kutatására. Kitartóan tanulmányozta a különböző növények gyógyhatásait, de látomásain keresztül is számos gyógymódot ismert fel. A kolostorkertben termesztett gyógynövényekkel különböző betegségeket kezeltek.
Utolsó éveiben az Úr súlyos próbatétel elé állította az akkor már nagy tisztelettel övezett misztikust. A mainzi érsek kiközösített egy nemest, aki Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Miután bűnbánatot tartott és a szentségeket felvéve halt meg, az apátnő engedélyével a kolostor temetőjében temették el. Az érsekség azonban, ahol a férfit továbbra is kiközösítettként tartották számon, követelte, hogy a holttestet vegyék ki a sírból, mivel nem méltó arra, hogy megszentelt földben nyugodjon. Hildegárd a rá jellemző határozottsággal tiltakozott a halott háborgatása ellen, válaszul a mainzi prelátusok az érsek távollétében interdiktum alá helyezték a kolostort. Elvitték az Oltáriszentséget, elhallgattak a harangok, sőt a zsolozsma hangja is. Hosszas tárgyalások és befolyásos személyek közbenjárására volt szükség, hogy feloldják a közösséget sújtó tilalmat.
Hildegárd az életszentség hírében hunyt el 1179. szeptember 17-én, az 1150-ben általa alapított rupertsbergi kolostorban. A hagyomány szerint halálakor egy fénylő kereszt ragyogott fel az égen. Sírja hamarosan zarándokhellyé vált. Bár nevét ma elsősorban a természetes gyógymódok terén elért eredményei kapcsán ismerik, Hildegárd mindenekelőtt a középkori katolikus misztika kiemelkedő alakja, aki egész életével Istent és a lelkek üdvösségét szolgálta. Szentté avatását többször is kezdeményezték, mégis századokat kellett várni, amíg az egyház hivatalosan is elismerte életszentségét. Először a bencés rend vette fel ünnepét naptárába 1916-ban. XVI. Benedek pápa 2012 májusában az egész Egyházra kiterjesztette tiszteletét, majd 2012. október 7-én egyházdoktorrá nyilvánította.