Carlo Gnocchi egy észak-olaszországi kisvárosban, San Colombano al Lambróban született 1902. október 25-én. Apját korán elvesztette. Az édesapa halála után a család Milánóba költözött, ahol néhány éven belül Carlo két testvére is elhunyt. Talán ezzel is magyarázható a későbbi boldog különös érzékenysége mások testi és lelki szenvedése iránt.
1925. június 5-én Carlo Gnocchi pappá szentelték. Teljes odaadással kezdte meg lelkipásztori szolgálatát. Lelkesedését azonban nem annyira a természetes, fiatalos dinamizmus, mint Jézus iránti lángoló szeretete táplálta. Ez a mély imaéletére alapozott Isten-szeretet indította a felebaráti szeretet konkrét cselekedeteire. Különösen szívén viselte a fiatalok és a szegények sorsát, és mindent megtett, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. A rászorulókat számos karitatív kezdeményezéssel segítette, papként azonban a lelkek üdvösségének szolgálatát tekintette legfőbb feladatának. Nagy hangsúlyt fektetett a gyóntatásra, a lelki vezetésre. Prédikációi, konferenciabeszédei sokakat vonzottak, ő mégis mindig új utakat, új lehetőségeket keresett, hogy minél többeket megszólíthasson, közvetítve feléjük az evangélium üzenetét. Egy ilyen eszközt jelentett számára az írás. Több kortársához hasonlóan felismerte az írott szó általi apostolkodás lehetőségeit, és élt is azokkal.
1935-ben, 33 éves korában kinevezték a neves katolikus iskola, a milánói Gonzaga Intézet lelki igazgatójává. Új lehetőségek nyíltak meg ezzel előtte a fiatalok szolgálatában. Őszinte tisztelettel övezte a Boldogságos Szűz Máriát. Az ő anyai pártfogásába ajánlotta magát és a rábízott fiatalokat is. Hitte, hogy Máriánál jobban senki nem képes Krisztushoz vezetni és az Ő mintájára formálni az embert. Tanítványai rajongtak a fiatal papért, aki egyszerre volt számukra lelki atya, idősebb testvér és megértő barát Krisztusban.
1940-ben Olaszország belépett a háborúba. Carlo atya önként jelentkezett, hogy tábori lelkészként elkísérhesse fiait a frontra. Osztozni akart sorsukban, mellettük akart állni, hogy bátorítsa és vigasztalja őket a nehéz percekben. A háborúban szerzett személyes tapasztalatai, a megannyi szenvedés és fájdalom, a fiatal katonák értelmetlen halála mélyen megrendítette. Megértette, hogy nincs igazságos háború, hogy valójában minden háború lényege az öldöklés és a pusztítás. Papként igyekezett lelki támaszt nyújtani tanítványainak és a többi katonának, ápolta a sebesülteket, a haldoklókat felkészítette az Úrral való találkozásra. A kegyetlen vérontás láttán azonban saját hite is nemegyszer megrendült.
A háború után hazatérve személyesen kezdte felkeresni a fronton elesett katonák családjait. Elvitte nekik utolsó üzenetüket, személyes tárgyaikat. Próbálta vigasztalni a fiaikat sirató szülőket, az özvegyeket és az árvákat. Közben maga is tovább küzdött kétségeivel, tehetetlen fájdalmával. A Gondviselés végül ebben a reménytelen helyzetben tárta fel előtte új hivatását. Fokozatosan megérlelődött benne az elhatározás, hogy egész hátralévő életét a karitatív munkának, a szegények és szenvedők, elsősorban a háborús árvák szolgálatának szenteli.
Don Carlo visszanyerte hitét, és töretlenül, újult erővel folytatta lelkipásztori tevékenységét. A következő években az irgalmas szeretet apostolaként hősiesen szolgálta Krisztust a szenvedőkben. Az árva és sérült gyermekek számára igazi otthont teremtett. Nem egyszerű szociális vállalkozás volt ez részéről, karitatív munkájában most is, mint mindig, Krisztus szeretete ösztönözte. Munkatársait is arra buzdította, hogy szociális és egészségügyi munkájukat hassa át a krisztusi lelkület. Világosan látta, hogy a szenvedő embernek sokszor a szakszerű ellátásnál is nagyobb szüksége van a figyelmes szeretetre és az evangélium vigasztaló üzenetére.
Carlo Gnocchi a háború utáni újjáépítés meghatározó alakja lett hazájában. Művét az Egyház főpásztorai, Schuster milánói bíboros, illetve Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa is támogatták.
Fáradhatatlan munkásságát váratlan halála szakította félbe. 1955. november elején Rómában járt, amikor váratlanul rosszul lett. Az orvosi vizsgálatok során áttétes gyomorrákot diagnosztizáltak szervezetében. Három hónappal később, 1956. február 28-án hunyt el, 53 éves korában. Művét követői ma is őrzik és folytatják.
Az irgalmas krisztusi szeretet milánói apostolát XVI. Benedek pápasága idején, 2009. október 25-én avatták boldoggá Milánóban. Liturgikus emléknapja születésnapja és boldoggá avatásának napja, október 25.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")