„Az én szerelmem egy keresztre feszített Isten lesz, eledelem az imádság, erőforrásom az Eucharisztia” – ezekkel a szavakkal fogalmazta meg saját hivatását a fiatalon elhunyt spanyol Conchita Barrecheguren, aki rövid, szenvedésekkel teli életét képes volt Isten igazi ajándékaként fogadni és szeretettel felajánlani a lelkek üdvösségéért. A Gondviselésbe vetett határtalan bizalommal hordozta keresztjét, a Krisztussal egyesült élet természetfeletti örömét sugározva maga körül. Ma is példakép lehet mindazok számára, akik a betegség, a szenvedések értelmét keresik életükben.
Conchita Barrecheguren 1905. november 27-én született a spanyolországi Granada városában, mélyen vallásos katolikus házaspár egyetlen gyermekeként. 1905. december 8-án, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén részesült a keresztség szentségében. Gyermekkorát szerető családi légkörben töltötte. Apai és anyai ágon is előkelő, tehetős családból származott, szülei azonban a földi javaknál is többre értékelték a lelki kincseket. Conchita apja, miután megözvegyült, redemptorista szerzetespap lett, és boldoggá avatási eljárása szintén folyamatban van.
Conchita gyermekkorától súlyos egészségi problémákkal küzdött, ezért szülei iskolába sem küldték. Maguk lettek nevelői és tanárai. Az általános kulturális ismereteken túl tőlük tanulta meg Conchita a hit alapigazságait is. A szülők, különösen az édesapa mély hite, autentikus jámborsága és áldozatos szeretete nagy hatással volt az Isten misztériumai iránt fogékony lány lelki életére. Különösen mély lelki élmény volt számára első szentáldozása, amelyre szintén édesapja készítette fel. Az eucharisztikus Jézussal való bensőséges kapcsolata élete végéig meghatározó erőforrás maradt számára.
Conchita gyermekkorától vágyott a szerzetesi életre. Különös tisztelettel övezte a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Lisieux-i Szent Terézt. Legfőbb vágya az volt, hogy maga is kármelita apácaként szentelhesse Istennek életét.
Egészségi állapota azonban nem javult, sőt fokozatosan romlott, ez végül megakadályozta kolostorba lépését. Conchita Istenbe vetett bizalommal fogadta a betegség keresztjét, és végtelen türelemmel, szeretettel hordozta azt. Minden szenvedését felajánlotta a lelkekért. Egy naplóbejegyzésében azt írta, hogy kész akár újabb szenvedéseket is magára vállalni, ha ezzel a lelkek üdvösségét szolgálhatja.
A világban élve igyekezett követni a kereszt szeretete és a lelkekért vállalt áldozatok terén is példaképének tekintett Kis Szent Terézt. Az ő „kis útján” járt a szeretet konkrét gesztusainak gyakorlásával is. Betegsége ellenére több vallásos és karitatív egyesület tevékenységébe is bekapcsolódott.
1924-ben Conchitát és családját újabb megpróbáltatás érte, amikor nála is jelentkeztek az édesanyjától örökölt mentális betegség első tünetei. Számos terápia után végül egy otthonba került gondozásra. Fizikai és pszichés betegsége sem akadályozta azonban hitének gyakorlásában. Ellenkezőleg, lelki élete fokozatosan elmélyült. A megpróbáltatások és a szenvedés nehéz perceiben különösen egyesült a megfeszített Krisztussal. Tőle tanulta a kereszt szeretetét és titokzatos bölcsességét. Bár betegsége miatt személyes kapcsolata viszonylag kevés emberrel volt, továbbra is igyekezett mindenki felé szeretetet sugározni apró konkrét gesztusok által, illetve szenvedései, imái felajánlásával. Hitét és Jézus iránti szeretetét betegtársaival is megosztotta.
Fizikai korlátozottsága ellenére Conchita időnként hosszabb zarándoklatokra is eljutott. A szent helyek meglátogatása is segítette hitének elmélyítésében. Zarándokútjain sem gyógyulásért imádkozott azonban, hanem azért, hogy legyen ereje a kereszt hordozásához.
1926-ban, nem sokkal lisieux-i zarándoklata után újabb betegség, a tuberkulózis tüneteit diagnosztizálták szervezetében. Életének utolsó hónapjait az ápolóktól való teljes függés jellemezte. Legnagyobb örömet azzal okozták neki, ha szentáldozáshoz járulhatott. Betegtársait, ápolóit és mindazokat, akik személyes kapcsolatban voltak vele, csodálattal töltötte el az a végtelen öröm és türelem, amivel szenvedéseit viselte. Arca betegágyán is mindig derűt és békét sugárzott.
Huszonkét évesen hunyt el 1927. május 13-án. Csaknem száz évvel halála után, 2023. május 6-án avatták boldoggá szülővárosában, Granadában. Példája ma is erőforrást jelenthet mindazok számára, akik a szenvedések keresztjét hordozzák.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")