nagyböjt 2. vasárnap
Mk 9, 2–10.
„Olyan jó itt lenni.”
Nem tudjuk, csak Isten a tudója, hogy a három kiválasztott apostol: Péter, Jakab és János, milyen lelkesedéssel követték Jézust arra a „magas” hegyre, amelyre meghívta őket.
Gondolhatjuk, hogy a hegymászás nem tartozott a halászemberek kedvenc szórakozásai közé. Azt azonban sejtették, hogy itt és most nem maga a hegymászás, és az onnan kínálkozó kilátás a cél. Egyébként is az ószövetségi nép életében jelentős szerepet játszottak, sorsdöntő események színhelyei voltak a hegyek. Hegymászás közben gondolhattak az apostolok Móriah hegyére, ahol Ábrahám hajlandónak mutatkozott egyetlen fiát, Izsákot is föláldozni. Képzeletükben megjelenhetett a Sinai hegy, ahol Isten kihirdette parancsait, és Mózes közvetítésével szövetséget kötött népével. És hogy ne menjünk vissza messze az időben, együtt voltak Mesterükkel, amikor az úgynevezett Hegyi beszédben átértékelte az ószövetségi törvényt. Arról is volt tudomásuk, Jézus különös előszeretettel kereste fel a hegyeket, hogy ott imádkozzék. Mindebből megsejthették, hogy itt és most nem valami üdítő kirándulásról, hanem sokkal többről van szó.
Reményeikben nem csalódtak. A hegy hamarosan olyan hellyé változott, ahol nem sejtett élményben, csodás látomásban részesültek. Az evangélium elbeszélése szerint Jézus elváltozott színébe, ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egészen biztos, hogy Jézus természetes megjelenése is lenyűgöző hatással volt környezetére. Ezzel magyarázható, hogy egyetlen szava, pillantása elegendő volt ahhoz, hogy a kiszemelt meghívottak mindent elhagyjanak és követői legyenek. Újszerű tanítása – soha ember így még nem beszélt –, a rendkívüli csodajelek, mindenki által megtapasztalt emberszeretete olyan fénykoszorút vont személye köré, ami különös vonzóerőt jelentett hallgatói számára. Ezért született meg egyre több ember lelkében a vágy, a kérés: Látni szeretnénk Jézust! Itt azonban a színeváltozás hegyén egészen más látomásban részesültek apostolai. Ha lemérsékelve is, de istenségének fénye átjárta egész testi valóját, és valami különleges fénybe, szépségbe öltöztette.
Hogy ez a változás valójában milyen lehetett, ennek leírására az evangélista sem vállalkozhatott. Az mindnyájunk előtt ismeretes, hogy természetes életünkben is részesülhetünk olyan élményekben, látomásokban, amelyek arcunk tükrén és egész magatartásunk megmutatkoznak. Milyen szép volt Bernadette, mikor megpillantotta a „Szép Hölgyet”, Máriát a lourdes-i barlangban. De maradjunk csak a mindenki számára lehetséges látomásoknál. Elsötétül az arcunk, a fájdalom, a részvét árnyékolja, valahányszor egy hozzánk közel álló ember betegágya mellé állunk. Nem kell gyászruhába öltözzünk, az arcunkra kiülő fájdalom hirdeti szerettünk halálos elvesztését. Vannak természetesen megszépítő, boldogító látomásaink is. Milyen szép a szerelmesek, milyen szépek a csecsemőikre néző édesanyák, milyen szép lesz az arcunk, ha alkalmunk nyílik fölfedezni a természet rejtett szépségeit.
Jézus színeváltozása azonban felülmúlt minden földi, minden teremtett szépséget. Kérdezhetné valaki: Vajon mi lehetett a célja Jézusnak ezzel a színeváltozással? Nem kétséges, hogy egész életében legfőbb céljának tekintette a hit fölébresztését. Prófétának, a visszatért Illésnek, a feltámadt Keresztelő Jánosnak tartották. Jézus azonban nem akarta bizonytalanságban hagyni azokat, akikre Egyházát és megváltó művének folytatását bízta. Meg kellett győzni Pétert, és vele együtt a többieket, hogy valóban ő a Messiás, az élő Isten Fia. El kellett oszlatnia minden kételyt, és a látás meggyőző erejével bizonyosságot adni apostolainak.
György Attila
Kép: Wikipédia