Önök szünet nélkül prédikálják: szeretni, mindenkihez jónak lenni! Ez a legfontosabb! De engem állandóan becsapnak, átráznak! Már bocsánatot kérek, de az a kereszténység, hogy hülyét csináljanak az emberből, jó bolondja legyek mindenkinek?
Levele nyomán sok minden eszembe jutott. A gondolatmozaikokból, remélem, összeáll a végén a válasz. Jó édesapám detektív volt, mindig arra oktatott: fiam, jegyezd meg, mindennek van határa, csak az emberek gonoszságának és szemtelenségének nincs. Valóban, elképed az ember, mire képes, mit merészel tenni az a másik, az úgynevezett felebarát.
Kispap koromban az egyik lelkigyakorlaton egy jezsuita atya így tanított minket: Tisztelendő urak, tanulják meg, előbb mindenkiről tételezzék fel, hogy az illető csirkefogó, gazember. Az a másik bizonyítsa be, hogy nem az. Csak azután bízzanak meg benne. Ha nem így tesznek, rettentő sok bajba keverednek.
Vigyázzon: nem arra biztatott az atya, hogy ne legyünk jók, hanem arra, hogy bizalmunkat ne adjuk egykönnyen oda senkinek.
Az Úr Jézus is pontosan tudta, mi lakik az emberben. Amikor figyelmeztették, hogy Heródes meg akarja ölni, ezt válaszolta: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának… folytatnom kell utamat” (Lk 13,32). Az Úr szerette Heródest is, de tudta pontosan, kicsoda. Szent Pál is tudta, hogy a szeretet a legfontosabb, de megírta Timóteusnak a börtönből: „Alexander, a bronzműves sokat ártott nekem. Az Úr megfizet majd neki tettei szerint. Te is óvakodj tőle” (2Tim 4,14).
Nekünk röntgenszemű embereknek kell lennünk. Igenis tudjuk, kivel állunk szemben, ki milyen ravasz, gonosz, de ha nem szükséges, nem áruljuk el titkunkat. Rettenetesen vigyázunk. Könnyű áldozat nem leszünk. De emellett, ennek ellenére szeretjük, tehát jót akarunk és jót teszünk neki. Ezt annál inkább meg tudjuk tenni, mert belelátunk a szívébe, veséjébe. Úgy kezdjük, mint egy jó orvos. Ezt azért tudjuk megtenni, mert nálunk a szeretet nem érzelem, nem is szimpátia dolga, hanem az élet értelméé és az erős, igaz hité. Az nem gond, hogy ő közben naivnak vél bennünket, a hátunk mögött kinevet. Mi ismerjük, azt is tudjuk, mit kell vele tenni.
De vigyázzon! Nem szabad általánosítania: minden ember gazember. Ez nem igaz, nagy-nagy hazugság. Mindannak az ellenkezője is igaz, amit leírtam. Nagyon, de nagyon sok ember végtelenül jó. Lépten-nyomon találkozunk olyanokkal, akik minden érdek nélkül a másikért mérték nélküli áldozatot hoznak. Nekem személyesen rengeteg emberrel volt dolgom az életben, mint papnak, mint beteg, sok kórházban töltöttem hosszú időt, az utóbbi években pedig külföldet is megjártam. Annyi nagyon jó emberrel találkoztam, hogy könnyes lett a szemem a hálától, meghatódottságtól. Nem is tudom most utólag elgondolni, hogy mertek egy ismeretlen pappal ennyire nyitottnak, jónak lenni?
Igen, a szeretetnek, a jóságnak nagyfokú rizikót kell vállalnia, minden óvatosság és okosság mellett és ellenére. Micsoda pokoli világ lenne akkor, ha a rossz tapasztalatok miatt nem lenne bátorságunk szeretni? A két képet egymásra kell tenni, akkor jön az igazi.
*
Jézus mondja: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is… S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira” (Mt 5,38-42).