Családias közösségeket szervezett

Szoktunk beszélni későn érő fiatalokról és kései hivatásokról is. Ebbe a kategóriába tartozik alighanem Csonka Nándor atya is, aki kisiskolás gyermekként olykor mindent elkövetett, hogy ne kelljen misére menni. A Zala megyei Pacsán született, s bár szülei vallásosak, fiukat a nagypapára bízták, menjen csak vele a misére, a templomban rosszat biztos nem tanul. Nagyapja, aki jó barátságban volt a helyi plébánossal, Szalai Miklós atyával, s a templom férfikórusában is énekelt, örömmel vitte tehát unokáját a szertartásokra, ha húzódozott is néha a fiú.

– Nem érintett meg még gyermekkoromban a szentmise, a templom. Csak sokkal később, az érettségi után. Fiatal felnőttként lobbant fel bennem a vágy, szinte elemi erővel: kapcsolatba lépni az Úrral, aki az eget és földet alkotta.

Emlékezetes egy vasárnap délután számára, idézi, amikor kimentek a családdal szőlőhegyi kis birtokukra, s ott, a természet, az Isten alkotta világ szépségeitől körülvéve szinte spirituális erővel szólította meg a látvány. Úgy érezte, azonnal be kell mennie egy templomba, hálát adni érte a Teremtőnek. Autóba ült, hogy Zalaegerszegen a Mária Magdolna-templomba betérhessen, de mivel az zárva volt felújítás miatt, így a ferencesekhez indult. A szerzetes atyák ott éppen a Magnificatot énekelték… Úgy érezte, hazaérkezett, a lelki otthonába. S attól fogva minden este ott volt a barátoknál.

– Ők a szentmisék előtt a zsolozsmát imádkozták, és nekem is olyan jó volt abba bekapcsolódnom – emlékezik.

Később aztán az imádkozó lelkes fiatalt Huszár Jeromos atya és Kovács Lajos Bánk atya egyszer csak megszólította, beszélgettek, s behívták őt vacsorára, ami azután rendszeressé vált. Egy szeretetteljes közösséget, szinte családi összetartozást élhetett meg körükben. Megszólítottnak érezte magát. Ez idő tájt a falujukban nem volt plébánosuk, hol Hahótról, hol Zalaapátiból jött vasárnaponként egy atya misézni. Volt azonban egy hittanáruk, Radics Rita, aki akkoriban járt a hittudományi főiskolára, és amit ott tanult, azt a falujukban életre váltotta. A kisdiákoktól az egyetemista korosztályig közösségeket alakított, s ennek részese lehetett ő is.

– Így a zalaegerszegi ferences atyák és a pacsai közösség ereje elindított azon az úton, ami a papi hivatás felé vezetett – vallja. Mikor önmagamnak meg tudtam fogalmazni a felismerést életem további útjáról, hogy megszólított, hogy hív az Úr az örömhír szolgálatára, elsőként Jeromos atyával osztottam meg. Az akkor már idős atya szinte körültáncolt engem örömében.

Mindezt nehéz volt elmondania a szüleinek. Végül óvatosan bejelentette, hogy hittudományi főiskolára szeretne jelentkezni, és hittanár lenni, vagy akár pap is… Persze belülről már az a céltudat vezette, hogy a papi szemináriumba léphessen. Hogy némileg segítse otthoni bejelentését, egyszer édesanyját is elvitte Zalaegerszegre egy szentmisére a ferencesekhez, és a két atya gondjaira bízta, hogy kicsit támogassák meg szándékait az ügyében. Az előkészítés sikeres volt, mondja, szülei megértették, hogy szándéka nem valamiféle hirtelen fellángolás, hanem tudatos döntés.

– Az atyák akkor még úgy gondolták – fűzi hozzá –, hogy én majd a ferences vonalat fogom erősíteni papként, de nekem akkor is az volt a törekvésem, s ebben ma is kitartok, hogy azt a békét, amit én náluk megéltem, azt a családi közösséget, imádságos szerető otthont, azt vigyem ki a falakon túlra, a világi közösségbe is, hogy ott is sokan megélhessék azt.

A veszprémi szemináriumi évek is emlékezetesek számára. Mert bár társai között zömében már afféle kései hivatásnak számított közel harmincévesen, de voltak azért közöttük vele egy idősek is. És fiatalabbak, akiket már diakónussá szenteltek, s akikre fel tudtak nézni.    Sokat köszönhetnek a tanáraiknak, mondja. Közülük kiemeli Takács Gyula atyát, Újszövetség-professzorát, akinek az óráit rajongva hallgatták.

2003-ban szentelték pappá. Első állomáshelye Keszthelyen volt, a főtéri Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplomban Léber Mihály atya mellett káplánként, majd mikor az atya beteg lett, egy évig plébániai kormányzóként látta el a hívek lelki gondozását. Négy és fél évet töltött ott, sokat tanult Mihály atyától a lelkipásztorkodás terén. Utána 13 évig Felsőrajkon és Hahóton, valamint a hozzájuk tartozó négy kistelepülésen szolgált. Szép műhelymunkát tudtak ott végezni a hívekkel, közös kulturális programokkal, búcsúi ünnepekkel, családias közösségben.

Jelenleg több mint két éve Tapolcán szolgál. Emellett az érsek úr megbízásából a tapolcai kerület esperesi szolgálatát is ellátja, valamint városi kórházlelkész, a Nagyboldogasszony katolikus iskola lelki igazgatója s az állandó diakónusok referense is. Az eltelt másfél év sajnos szinte a vírusról szólt, a bezárkózottságról, a személytelenségről, mondja. Felújításokra volna szükség a plébánia területén, de most sokkal fontosabb a lelkipásztorkodás így a járvány „remélhető” vége felé, teszi hozzá. Bővítették a sekrestyét, mert nagyon sok ministránsuk van. Jelenleg 20-25 fő, iskolások mellett fiatal felnőttek is vannak közöttük. Nagyon lelkesek, mondja örömmel, hiszen ők is segítik a vágyott „egyházközségi családépítést”. Majd tréfásan megjegyzi: mikor Udvardy György érsek úr érkezik hozzájuk, akár a katolikus iskola ünnepeire vagy a plébánia közösségéhez, akkor mindig megjegyzi: „Itt van a fekete sereg”. Merthogy a ministránsok fekete talárban, fehér karingben és fekete maszkkal szolgálnak a szertartásokon. Családpasztorációs csoportjuk is igen aktív, nemrég ünnepelték a Házasság hetét szentmisével, tanúságtételekkel, s apró ajándékokkal is meglepték a párokat ez alkalomból.

Elsődleges feladatának az atya a tanítást tekinti. Isten megtestesült Igéjének, Jézus Krisztusnak tanítását átadni, azt az örömhírt, amely képes arra, hogy elvezesse az embert igazi hivatásához, örök céljához, istengyermeki méltóságához.

Toldi Éva