Kezdőlap A lelkiatya válaszol Csodálatos empátia

Csodálatos empátia

Kislánykorom óta ápolónőnek készültem. Soha semmi más nem érdekelt igazán ezen kívül. Állandóan a betegekért imádkozom, sokszor testileg is együtt szenvedek velük. A legutóbbi eset nagyon megrendített. Kisfiammal jöttünk hazafelé autóval az országúton, amikor egy szirénázó mentőautó jött szembe velünk. Ahogy elhaladt mellettünk, olyan gyengeség jött rám, hogy alig tudtam tovább vezetni. Imádkoznom kellett azért az ismeretlen betegért, három napon át késztetést éreztem rá. A harmadik napon különös nyugalom járt át, úgy éreztem, meggyógyult az az ember. Igaz ez, vagy csak képzelődöm?

Nem tudom, mi az igazság, de szívem szerint azt írnám, hogy valóban megérezte a mentőben fekvő beteg súlyos állapotát, hasonlóképpen felgyógyulását. Hiszen elég gyakran hallani arról, hogy az édesanyák, hitvestársak – érdekes, főként a nők – tudatába jut szerettei halála, sorsa, pedig nagy távolság választja el őket egymástól.

Mindenesetre nagyon jó olvasni arról, hogy van ilyen lélek, aki ennyire érzékeny mások baja iránt, a másik testi szenvedését is érzi saját testében, nem szűnik meg imádkozni a szenvedő emberért, akinek sorsát szívén viseli.

Jólesik tudni, hogy vannak ilyen lelkek egy olyan világban, ahol a részvétlenség uralkodik. Annyi borzalmat, kínzást, kivégzett embert látnak a tv-ben, hogy már semmi meg nem hatja őket. Úgy tapasztalom hittanórákon is, hogy a vértanúk hősiességét rezzenéstelen arccal hallgatják a gyerekek, különösebben nem hatja meg őket. Éhhalál előtt lévő, felpuffadt hasú gyermekek szomorú fényképét közömbös arccal, esetleg nevetve szemlélik. Az ötvenes években még megsiratták növendékeim az Úr Jézus kínszenvedését, vigyázni kellett arra, hogy a nagyon riasztó részleteket kerüljem, ma jó, ha komolyan figyelik.

Szent Pál szerint a pogány lelkületet pontosan ez jellemzi, ilyenek voltak a Krisztus előtti pogányok: lelketlenek, kegyetlenek (Róm 1,31). Az utolsó napokban is nehéz idők következnek. Akkor is „könyörtelenek, lelketlenek” lesznek (2Tim 3,3). Úgy látszik, ez jellemzi a Jézus nélküli lelkivilágot.

Viszont a krisztusi ember irgalmas, könyörületes, együtt sír a sírókkal. Ez az igazi empátia, de az együttszenvedés nehéz. Írja, hogy mennyi lelki megpróbáltatáson ment keresztül, mennyit sírt emiatt. Nincs az embernek elég szenvedése, kínja, még másokét is el kell vállalni? Igen. Nem szabad szívtelennek lenni, habár úgy élni valóban sokkal könnyebb, csak az a baj, hogy nem tetszik az Úr Jézusnak. Az Ő útja nem a széles és könnyű, hanem a keskeny és meredek. Ez is azok köré tartozik, de a mennyországba vezet.

Tessék csak ilyen maradni. Ha visszakerül a gyedről, hiszen négy gyermeke van, a betegek legnagyobb áldása lesz a kórházban, mint aranyos, kedves, minden bajon, keserven segítő nővérke. Csak arra vigyázzon, hogy a többiek példája, akik már semmin meg nem hatódnak, el ne rontsa. Ne törődjön vele, ha kinevetik, az se izgassa, ha egyes betegek kihasználják. A lényeg az, hogy ez a lelkület, ami sugárzik leveléből, sok-sok beteg arcára mosolyt, megkönnyebbülést derítsen.

*

Semmibe sem kerül, de sokat teremt. Gazdaggá teszi azokat, akik kapják és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy pillanatig él csak, de néha örökké megmarad. Senki sem olyan szegény, hogy meglehetne nélküle és senki sem olyan gazdag, hogy ne lenne gazdagabb tőle. Pihenés az elfáradt embernek, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak. Senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni. Ha meg akarod kedveltetni magadat az emberekkel, akkor mosolyogj!

(A mosoly értéke)