Egy csinos lány gondjai

Örüljön neki, hogy csinos, szép leány. A szép virágban is gyönyörködünk, megnézzük, megcsodáljuk. A vallásos ember a Teremtőt magasztalja érte, aki ilyen szépet alkotott. Az ökör nem csodálja, hanem lelegeli. A nők szépségüket is a Jóistennek köszönhetik, hiszen tizedmillimétereken, a színek parányi változatán, milliónyi izomcsoport összehangolt működésén múlik. Az Isten adta külcsínhez hozzá kell adni a lélek melegét, a szív tisztaságát és jóságát, az alázat, a szerénység hamvát, s mindez még azt is széppé teszi, aki első látásra nem oly szemrevaló.

De miért ez a szépség? Nem arra való, hogy a férfiakat bűnre vigye. Ahogy írtam előbb, csak az állatok, az ökrök legelik le, falják fel a virágot. Ezt nem én találtam ki, Prohászka püspök írta valahol. Ahogy a virágok széppé és illatossá teszik életünket, a leányok, a nők is széppé teszik a világot, boldoggá varázsolják akár egy zord férfi életét is, mosolygóssá nevelik gyermekeiket, odaadóan ápolják a betegeket, vigasztalják a szomorúakat, gyengédségükkel megtérítik a legelvetemültebb bűnöst is. Csodálatos hivatás ez, amelyhez csinosnak, kedvesnek, elragadónak, egyszóval szépnek kell lenni. Tehát nem lelegelésre (bűnre) való mindez, hanem a női méltósághoz, hivatáshoz szükséges.

Az igazi leánynak viselkedni kell tudni. Vannak, akik eleve bűnre csábítanak, ezekről írta Aranyszájú Szent János: „Nézzétek ezt a szüzet: járásával, szavának hangjával, szemének mozgásával, valamint minden cicomájával gyilkoló mérget kínál. A férfiak szemét magára vonja, a szenvedélyeket felkorbácsolja és örvényeket nyit a járókelők lábai alatt”.

Milyen az igazi leány? Erre választ ad Görgényi Tamás egyik írása: Nyílt levél egy szép lánynak. „Ne érts félre, nem udvarolni akarok. Nős vagyok, családom van. Csak meg akarom köszönni a pillanatnyi örömet, amit sugárzó, tiszta szépséged okozott a lélekőrlő rohanás, fásult zötykölődés közepette. Visszavarázsoltad a vesztett édent valami barátságtalan aluljáróban, vagy a körúton verejtékező villamospótlón. Mindenki azt mondja, annyi szép lány van. Ám ahogy körülnézek, csak Te vagy szép. Te egészen más vagy. Te kedves és értelmes mosolyoddal mindenkire melegséget sugárzol, örömet szerzel jelenléteddel. Tekintetedben megértés és bizalom csillog. Azt sugallja: örülj annak, hogy szép vagyok. Neked is szép vagyok, hiszen én is ajándékba kaptam e szépséget azért, hogy továbbadjam neked, meg neked, meg neked. Nem azért, hogy eladjam és házat vegyek érte. Az emberi méltóság pompája nélkül minden lány egyszer használatos, drága, de eldobható Barbi csupán. Ők nem szépek. Te szép vagy, sőt, csak TE vagy szép!”

A cikk befejezése elszomorító. Az emberből kicsalja a tiltakozást: nem igaz, ezerszer nem igaz. Ez az utolsó mondata: „Kár, hogy csupán elképzeltelek, mert valójában már jó ideje nem látlak sehol”.

Itt a feladat kedves levélírómnak és minden szép leánynak: meg kell cáfolni a cikk keserű befejezését. „Én, és te, és mi, sokan ilyenek vagyunk, leszünk. Ezért a legszebb, legigazibb nőt, leányt, Szűz Máriát választjuk példaképünknek. Őt kérjük szüntelen imában, hogy tartson meg bennünket egy romlott világ kellős közepén is üdének, igazán szépnek.”