Egy öregember panaszai

Valóban, az öregséget fiatalon kell előkészíteni, ugyanis a befejezés az egész élet összegzése, mint egy számoszlop végeredménye. Időskorban az emlékek visszajárnak. Boldog, aki csupa szép, nemes tettet idézhet fel, míg a másikat kegyetlenül megkínozza, ami aljasságot, bűnt művelt. Amint később látjuk, megvénülve nagy akaraterőre, tűrőképességre, erős hitre, szeretetre van szükség. Mindez az emberben egy egész életnek a gyümölcse, korán elkezdett gyakorlás eredménye. 60–70 éves korban hasztalan kezdi el, hacsak Isten különösen nem könyörül meg rajta.

Az öreg ember élete rendszerint sok-sok bajjal jár. Boldog az, aki mindezek ellen nem lázadozik, hanem szépen beletörődik. Ismételgeti Jób imáját: „Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” (Jób 2,10). Ha élveztem a fiatalkor boldogságát, el kell fogadni mindazt, amit az időskor hoz. Bizony, szép lassan leépül az ember minden vonalon. Ezt a folyamatot rossz nézni is. Szüleimmel, nyugodjanak, végigszenvedtem. Az élet teherré, a test kínná válik; a világ, környezetünk sem igényli véleményünket, jelenlétünket. Szeretnénk úgy csinálni, mint régen, de nem megy semmi.

Még az emlékezete is cserbenhagyja. Úgy szeretne beszélgetni, mindent elmondani gyermekének, hitvestársának, de azok nem érnek rá. Oly éhes a megértésre, mégis most hagyják egyedül, nem szólnak hozzá, legyen magának, csak imádkozzék. Mindezt elfogadni: ez a művészet!

Észre kell venni, mennyi szépség, jóság van ugyanakkor az öregkorban! Nagy dolog túllenni mindenen: az életet megjártam. Már semmi sem izgat. Nem tudnak sem adni, sem elvenni semmit, hiszen már itt vagyok a végén. A tapasztalt ember nyugalmával nézek végig saját életemen, s másokén, az egész világ sorsán. Nagyjából már értem a nagy összefüggéseket, az élet értelmét. Belelátok mélységeibe, ezért tudok órákon át nyugodtan elmélkedni, gondolkodni, ezért tudok mindenkihez irgalmas lenni. Szinte sérthetetlenné válik az ilyen ember.

Már majdnem elnyerte az élet koronáját. Boldogan látja, hogy ha nem is sokan, de az okosak tisztelettel meghajlanak az ősz haj, a megélt élet teljesítménye, szenvedése előtt. Végül az igazi öreg saját halálát örömmel várja. Ahogy Mózes ment fel a Nébó hegyére, Illés várta a tüzes szekeret, Simeon ölében tartotta a 40 napos Jézuskát, Szent Pál várta lefejezését: „eltávozásom ideje közel van” (2Tim 4,6).

A teljes fizikai szétesés előtt mindjobban erősödik benne a halálbiztos remény, hogy Isten szeretete újjáéleszti. Ő már tudja az igazságot, hogy mi is lesz odaát. Készül a mennyországba. Ezért természetes, hogy mindjobban befelé, vagy inkább felfelé fordul, egyre kevesebbet beszél, annál többet társalog az Istennel. Sokszor összegzi az életét és eljut a végső, nagy megtérésre, amikor szakít minden bűnével, minden földivel, teljesen megtisztulva várja az új életet.

De hogy így legyen, ahhoz hit, kegyelem kell, és környezetének segíteni kellene őt, aki ezt az utolsó, valóban sorsdöntő csatát vívja, hiszen ettől függ az örök élete! Nem tragédiáról van szó, hanem beteljesülésről.

Az öregséggel járó, már fentebb felsorolt nyomorúságot is engesztelő lélekkel kellene viselni, hogy a könnycseppekből értékes drágakő legyen. Tetszik látni: van szép öregség!

*

Add tudtomra, Uram, végemet, és napjaim számát, hadd tudjam, milyen rövid az életem; Bizony, mint az árnyék elmúlik az ember. Csak benned van reménységem.

(39. zsoltár)