Kezdőlap Egyéb Emlékezés az 55 éve elhunyt Áprily Lajosra

Emlékezés az 55 éve elhunyt Áprily Lajosra

Áprily Lajos
Áprily Lajos

„Én… a sorssal nem csatáztam… döbbent szemmel láttam itt a vért, / és nem lengettem omló barikádon    /    fehér zászlót a véres emberért….” – írta az 55 éve elhunyt Áprily Lajos József Attila-díjas erdélyi költő, műfordító, életét összegző vallomásverseiben (Költő, Vallomás). Tanúsítva: a világháborúk és Trianon drámájában is a szeretet eszközével lehet szembeszállni az embertelen világgal.

Mint azt Menedék című versében írja:„…„mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.”. Vallotta: A béke hirdetése nem visszavonulás, hanem értékteremtés. Környezetünkön, balvégzetünkön csak a belső megtisztulás útján tudunk úrrá lenni: „De túl romon, ha perce jön csodáknak, / a mély megkondul, mintha vallana, / s a bolt alól harangtisztán kicsendül / s magasra száll az ember dallama!” (Vallomás).

Áprilyt az irodalomtörténet a múlt század legegyedibb erdélyi költőjeként emlegeti, aki kiválik bizonyos értelemben az impériumváltások által megkínzott, kesergő lírai kórusból Isten gondviselésébe vetett, szenvedéseket viselő, Assisi Szent Ferencet követő „szelíd hitével”. Németh László 1927-ben úgy ír róla, mint „szigetről” „a magyar líra pillanatnyi bomlásában”; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba. Pisztrángok kara című verse költői összegzése a kornak, mely utat mutat Erdély „elszakított” magyarjainak. A pisztrángok hazája a patakér, oda igyekeznek vissza a sík folyóból, ahová a vak zivatar sodorta le őket. A történelmi áthallás világos, tudatosítja: úrrá kell lennünk a sors önkényén.

Áprily Brassóban született 1887 őszén, erdélyi református család gyermekeként, eredeti neve Jékely Lajos volt, legidősebb fia, Jékely Zoltán később szintén költőként írta be nevét az irodalomba. Mivel nem sokkal születése után családja Parajdra költözött, az ottani tájat, az erdélyi Sóvidéket tekintette szülőföldjének, s e táj lett verseinek egyik első ihletője. Itt volt elemi iskolás, majd a kolozsvári református kollégiumban s a város híres egyetemén folytatta tanulmányait magyar–német szakon, s itt szerzett tanári diplomát. A tanári pálya, a tanítás ihlete lengi át költészetét is a kezdetektől. Meghatározó helyszíne volt pedagógusi küldetésének a nagyenyedi Bethlen Kollégium. A költészet iránti szeretete, fogékonysága már gimnazistaként megmutatkozott, iskolai szinten is publikálta verseit, később pedig az Új Erdély című folyóiratban jelentek meg költeményei. Első verseskötete Falusi elégia címmel 1921-ben látott napvilágot, melyben elsősorban szülőföldjéhez kötődő vallomásos költeményei olvashatók, valamint a háborúban odaveszett barátait, iskolatársait siratja el.Melankolikus hangulatú, máskor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg.Szigorú, a hagyományos formákat tisztelő megkomponáltság, lelki és formai zeneiség jellemzi művészetét    – olvasható a korabeli kritikákban, melyek az első    Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják őt.

Világlátásához, magyarságának megvallásához lendületet adtak nyelvtanári céllal tett franciaországi útjai, párizsi, majd dijoni tapasztalatai. Ezek az utak inspirálták műfordítói tevékenységére, neki köszönhetjük Puskin Anyeginjének páratlan szépségű újrafordítását, Ibsen Peer Gyntjét, de tolmácsolt Turgenyevet, Lermontovot és Schillert is. Később Kolozsvárott lett a református kollégium tanára, s kezdődött meg újságírói pályája is, itt lett a trianoni elszakítottság idején az erdélyi irodalom jelességeit egybegyűjtő Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztője. Áprilyt legtöbbször Reményik Sándorral és Tompa Lászlóval együtt emlegetik, mondván: e triász, a „marosvécsi íróparlament”, meghatározója lett az akkori erdélyi irodalomnak.

Hatalmas törésnek látszik Áprily életében áttelepülése Budapestre, 1929-ben. Egyes életrajzírók ezt anyagi vonatkozásokkal magyarázzák, aminek valóban volt is valóságalapja, hiszen népes családját a tanári-szerkesztői jövedelmekből nehezen tudta fenntartani, de e döntésében többek szerint az erdélyi fokozódó kiszorítottság, csalódottság, elkeseredés érzése is közrejátszott. Mindenestre Reményik Sándor, akihez mély lelki barátság fűzte, keservesen siratta meg távozását Elmégy című versében. Később ugyan egy rövid időre még visszatért szülőföldjére Áprily a második bécsi döntés után, de az újabb átrendeződés nyomán végleg Magyarországra költözött családjával. Egy idő után budapesti voltán is változtatott. Amikor a Baár-Madas Gimnázium igazgatójaként iskolájában nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvényeket, nyugdíjazását kérte, és haláláig a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza tuszkulánumába. 1967. augusztus 6-án hunyt el.

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút

TOVÁBBI CIKKEKINNEN-ONNAN