Emlékezz ember!

Nagyböjt 1. vasárnapja
(Lk 4, 1–13)

„Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra.”

Nagy megtiszteltetés, de rendkívül nehéz feladat Szent Péter örökébe lépni, pápának lenni. Voltak idők Egyházunk történetében, amikor sokan versengtek ezért a méltóságért, mert csak a dicsőséget látták benne. Ezért szőtték a pápabeiktatás szertartásába azt a sokatmondó cselekményt, amely a dicsőség mulandóságára figyelmeztette Krisztus földi helytartóját. Mikor a pápát kísérő menet belépett a Szent Péter-templomba, melléje lépett a szertartásmester. Aranyozott pálcikán csomóba kötött lenfonalat tartott elébe és az egyik gyertyáról meggyújtotta. Magasra emelte a gyorsan ellobbanó lencsomót és közben ezt mondta: Szentatyám! Így múlik el a világ dicsősége.
Nagyböjt kezdetén velünk is ehhez hasonló szertartást végez az Egyház. Hamvazószerdán elégetjük az elmúlt évi barkaágakat, az így nyert hamut megszenteljük és ezzel kereszt alakban megjelöljük a hívek homlokát. Közben a hamvazó pap ezt imádkozza:
Emlékezz ember, por vagy és porrá leszel!

Igaz, ami igaz, ez nem valami kellemes, fülünket simogató figyelmeztetés. Az ember nem szívesen gondol az elmúlásra, a halálra. Sokan nagy ívben elkerülik a temetőt és nem szívesen vesznek részt a temetéseken. Sokkal inkább szeretünk tükör elé állni és gyönyörködni fiatalságunkban. Még az idősebb emberek is megsértődnek, ha öregeknek nevezzük őket. Ha egy így van, akkor miért olyan tapintatlan az Egyház, miért emlékeztet fiatalságunk, erőnk, szépségünk, életünk elmúlására? Azt akarja talán, hogy lehervadjon arcunkról a mosoly és állandó rettegésben éljünk? Nyilvánvaló, nem ez a szándéka. Sokkal inkább arra akarja felhívni figyelmünket, hogy mulandó testi életünknél többet törődjünk halhatatlan lelkünkkel. Nagyon helyes, ha védjük, gondozzuk a testünket, hiszen ezt Isten meg is parancsolja. Tisztán tartjuk, szépítjük, ha valami betegség támadja meg, orvoshoz fordulunk. Mindenki jó gazdája gyomrának is, finom ételekkel, italokkal táplálja. A baj ott kezdődik, ha csak testi életünkkel törődünk, ugyanakkor elhanyagoljuk lelki életünket. Elmulasztjuk táplálni az Isten igéjével, Jézus értünk adott testével. Hányan elhanyagolják kötelességük teljesítését a szórakozás kedvéért. Nem érek rá hittanra járni, szentmisére menni, mert edzeni megyek a sportpályára, kirándulunk szüleimmel és így tovább… Ezek a válaszok arról tanúskodnak, hogy az illetők többre becsülik porrá váló testüket, mint halhatatlan lelküket.
Ha valaki elétek tenne egy piros százforintost és egy lila ötszázast, vajon melyiket választanátok? Azt hiszem, gondolkozás nélkül az ötszázast. Ám ennél sokkal nagyobb különbség van a testi és lelki élet között. A homlokunkra rajzolt kereszt hamvazószerdán erre emlékeztet. Mit használ a szép arc, ha bűntől szennyes a lelkünk? Mit ér a testi erő, ha gyenge az akaratunk, a lelkünk? Mit ér a halandó, földi élet, ha elveszítjük az örök boldogságot?

A nagyböjti időben keresztúti ájtatosságot végzünk, amely során végigelmélkedjük Jézus szenvedésének tizennégy állomását. Vajon miért szenvedett az Úr Jézus? Miért engedte, hogy megostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre feszítsék? Hogy ráébresszen minket lelki életünk értékére. Milyen drága az ember lelke, ha Isten Fia a saját vérét ontotta érte!
A keresztút egyik állomása azt a jelenetet állítja elénk, amikor a kimerült Üdvözítő helyett Cirénei Simon viszi a keresztet. Ezt tesszük mi is, amikor vállaljuk a hétköznapok apró-cseprő kellemetlenségeit, amikor lemondunk kedvenc édességünkről, többet és buzgón imádkozunk. A szentmise után letöröljük homlokunkról a hamut, de Jézus keresztjét szívünkbe zárjuk. Nemcsak szavainkkal, de buzgó keresztény életünkkel hirdetjük: Dicsérünk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).