Emlékszem, az anyag már megvolt, megvettem a dílernél. Műanyag pakettban vittem a portékát. Mint amikor veszel egy pár aranyékszert, hazaviszed, és alig várod, hogy felpróbálhasd. Na, így vittem haza a kristályt. Ha lett volna hová hazavinnem. A lakást, ahol a csövezés előtt laktam, elvette az önkormányzat közüzemi és lakbértartozások, meg a nem rendeltetésszerű használat miatt. Így visszagondolva én is elvettem volna magamtól, ugyanis egy kísértet járta drogbarlanggá hagytam lepusztulni. Lényegileg hajléktalanként éltem egy „életkét” a hajlékomban, adagról adagra, napról napra. Itt vágtam le a plafonról az öcsémet, amikor felakasztotta magát, és itt is hűlt ki a karomban. Akkor is be voltam állva.
Most viszont ott álltam a bejárati ajtó helyén álló téglafal előtt zakatoló szívvel, szorongva, mint egy űzött vad. Reszkettek a tagjaim az elvonástól és az izgalomtól, hogy végre belőhessem magam, és megszűnjenek a gondjaim. De most hogy? Befalazták a fecskendőimet és a biztonságérzést, hogy nyugodtan beadhassam magamat, ami abban a pillanatban életem legfontosabb problémája volt. Szóval így váltam hivatalosan is hajléktalan drogossá. Mondjuk, nem igazán hatott meg, később elbújtam a pincében, ahol az eldobált és használt fecskendőkkel adtam be magamat, pár hétig itt is húztam meg a szűrömet, amin lassan hemzsegtek a lapostetvek. Viszont volt bennem egyfajta megnyugvás is, ahogyan álltam a befalazott otthonom előtt, hogy végre nincsen meg az a hely, aminek légkörét a sok szenvedés, bántalmazás és félelem tapinthatóan démonivá alakította. Itt valami véget ért, és egyben el is kezdődött. Erre az epizódra valamiért jól emlékszem…
Emlékszem, hideg volt aznap este, amikor majdnem fél óráig próbáltam magamat belőni a szélben. Dideregtem, szorongtam, szenvedtem. Egy utcai szamurájnak ez azért nehézség, mert biztonságos helyre van szüksége ahhoz, hogy beadhassa magát, meg a hidegben össze is van szűkülve az ember vénája. Nos, így bujkáltam a bokrokban a vasúti töltésnél, és itt szórtam az átkaimat apámra, anyámra, magamra, az emberiségre és az egész világra, akik-amik tehettek arról, hogy énnékem itt a fagyban nem sikerül beadnom magamat. Majdnem sírva, épphogy nem őrjöngve belopakodtam a meki mellékhelyiségébe, és magamra zárva az ajtót befecskendeztem az ezer forintos kegyelmet, a szert. Felengedett a szorongás, kellemesen zsongott a wc, bizsergett a gondtalanság tagjaimban. Száz évig hurcolt mázsás béklyótól való feloldozást éreztem. Egész arcomba és minden tagomba melegség szökött. De már elkezdtem halucinálni, hogy mindjárt beszakítják a wc-ajtót a biztonsági őrök, a rendőrök meg a felajzott civilek. Szóval feltéptem az ajtót, és kirontottam az illúzióimtól megmenekülve a majdnem mínusz 10 fokos hidegbe. Elindultam az éjszakai portyámra. Kéregettem, kukáztam, ezt-azt elloptam. Énekeltem a kristályosra fagyott éjszakában, mindenféle mellékutcákban lépdeltem, mint aki a saját birtokán járkál. Szembe jött velem egy pár a múzeum melletti kis utcában. „Attila, te vagy az?!” És egy jóságos szép arc lett nagyon szomorú és örömteli is, ahogy meglátott. Felismertem Fruzsit, aki párszor beszélgetett már velem. Felismert! Ő szaladt elém. Balázzsal, a párjával hazafelé tartottak. Megszántak. Nagyon féltek, hogy megfagyok. Rábeszéltek, hogy menjek fel hozzájuk, és fürödjek le, egyek és aludjak ott. Nem is ismertek. Egy hajléktalan cigánygyereket felhívtak magukhoz. Megágyaztak. Tiszta ruhát kaptam, meg is terítettek nekem. Odaültek velem egy asztalhoz. Együtt vacsoráztak velem. Olyan barátságosak voltak. Ámuldoztak a fejből tudott József Attiláimon és az angoltudásomon is. Nevettek és mosolyogtak rajtam. Balázs még ugratott is. Nem féltek, hogy ellopok valamit, és én sem féltem, hogy ellopok valamit. Ott visszakaptam az emberi méltóságomat! Nem éreztem velük magamat sem hajléktalannak, sem drogosnak, sem cigánynak, sem semmi egyébnek. Hanem csak embernek, aki számít, aki fontos, aki szerethető és aki értékes. Nem vitt rá a szívem, hogy elemeljek valamit. De jólesett nekem ez… Többször is voltam náluk. Erre valamiért jól emlékszem…
Emlékszem, vasárnap volt és szeles idő. Kéregettem. Egy kéregetőnek szoktak olyan napjai lenni, amikor nem jön össze semmi sem. Pedig csak egy ezrest kell összegyűjteni, mert annyiba kerül a legkisebb adag kristály. Én nem az a fajta voltam, aki leül egy helyben, egy pohárral a kezében. Hanem mindig talpon voltam, nagy területeket jártam be, és sok embert szólítottam meg. Na, szóval pont egy ilyen rossz nap volt. Jártában vergődtem a kudarctól, az éhségtől és az elvonástól. Befordultam a Corvin mozi előtti sarkon. Mivel mindig résen voltam, már messziről kiszúrtam, hogy egy jóságos arcú harmincas férfi figyel engem. Megszólítottam. Kedves volt, odafigyelt rám, de mégsem igazán a mondandómra figyelt. Olyan tekintete volt, mint aki mélyre néz, és keresztüllát valamennyi álcán vagy lejmolós mondókán. Megértő volt, és csak mosolygott. Észbe sem kaptam, s már nem a pénzkicsalós szövegemet mondtam neki, hanem a legmélyebb sebeimet tártam fel, hogy a szüleim milyen kegyetlenek is voltak velem. Majd elővett egy ötszázast, átadta, és ennyit mondott: „Az élet most van!” – majd elindult és eltűnt, mint valami hollywoodi filmben. Olyan jólesett ez nekem valamiért. Ez a rövid mondata pedig azóta az egyik mottóm lett. Erre valamiért jól emlékszem…
Emlékszem, az aluljáró kövén feküdtem. Bebugyolálva a hálózsákba, és eltakargatva a közönnyel. Börtönbe kellett volna vonuljak már két napja. Állandósult bennem a félelem és az űzött vad érzés. Rettegtem, ha megláttam egy rendőrt vagy meghallottam egy szirénát. Bármikor bilincsben vihettek volna. Teljesen kiüresedtem, feküdtem a nagy tehetetlen nyomorúságban. Lebénított a szégyen. Kikanalazta belőlem a kilátástalanság a maradék életerőt is. Csak bámultam üresen az elhaladó cipőtalpakra és csizmaorrokra. Jaaaj, drága jó Istenem, olyan éhes voltam. Rábíztam magam a sorsra, nekem már nem volt beleszólásom, hogy mi lesz velem. A félelmeim helyett azonban a nevemen szólított egy hang, a világ legszebb, legemberibb hangja, azt mondta: Attila. Anita mondta ezt és vele együtt a Jóisten. Vele jött egy másik ismerősöm, Bálint. Rohantak hozzám, és már guggoltak is le mellém, arcuk egy magasságban az enyémmel. Anita már pakolta is elő az ennivalót. Ismertem őket korábbról. Mindig megálltak velem beszélgetni. Emberként kezeltek. Most örültünk egymásnak. Felálltunk együtt, mindhárman. Elmondtam nekik, hogy már börtönben kellene hogy legyek. Olyan aranyosak voltak, olyan szeretetteljesek. Be is vásárolt nekem Anita. Az utolsó forintját is rám költötte, pedig csak ismerősök voltunk akkor még. Bátorítottak, tápláltak, szerettek, ahogy tudtak avval, ami a rendelkezésükre állt. Úgy bántak velem, mintha Istennek tették volna. Anita megígérte, hogy mellettem marad és lesz nekem a börtönben is, Bálint pedig jött Anita után. Ez reményt adott és erőt. Így magamtól vonultam be másnap a börtönbe. Erre valamiért jól emlékszem a mai napig…
Az életemből hiányzik vagy tíz év, ennyi fehér és szürke folt van az emlékezetemben. Lényegileg drogoztam csak, önmagam ellensége voltam. Szinte semmire nem emlékszem, kivéve azokat az eseteket, amikor feltétlenül szerettek. Már hogyan is feledhetném?!
Lólé Attila
- A magyar keresztény kultúra háza
- Szent Vincenzo Grossi (1845–1917)
- Bűn, ha reformátusként katolikus misére járok?
- Végső búcsú Kozma Imre atyától
- A pápa a visszaélésekről: Vigaszt és segítséget kell nyújtanunk
- Magamban is mondhatom a rózsafüzért?
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút