Feleségem oldalba bökött a misén. Nem mintha elbóbiskoltam volna – jó homília hallatán ez meg sem eshet az emberrel, meg különben is: még nem tartottunk ott, alighogy elkezdődött csak a szertartás, álltunk és éppen vallottuk a bűneinket. Mondtuk éppen, hogy „sokszor és sokat…” (sajnos, így van…), és a „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”-hoz félhangosan hozzáfűztem: és felejtéssel…
Bár… Múltkoriban baráti társaságban a korunkkal járó emlékezetproblémákról esett szó. Lehangoltan és lehangolóan idézgettek a cimborák kellemetlen eseteiket. Hogy oldjam valamelyest a kesergést, én azt mondtam: nem emlékszem, hogy valaha is elfelejtettem volna valamit…
Ez persze (még…) nem igaz, hála Istennek. De ha már itt tartok: tényleg jó volna nem elfelejteni, mi mindent felejtettem el – akár csak az utóbbi időkben? Sokak nem kaptak tőlem húsvéti, korábban meg meg karácsonyi-újévi jó kívánságokat. Nem olvastam el a nekem címzett üdvözlés mellé írt verset. Elfelejtettem lemondani a barátommal korábban megbeszélt találkozót, amelyre közbejött akadály miatt nem tudtam elmenni. A felejtés jellegzetes esetei ezek – mögöttük mindig ottt lapul a figyelmetlenség. Ami nem más, mint elfelejtése annak, hogy nem csak az a fontos, amit én fontosnak tartok… Szeretteim fontos kéréseinek elfelejtése nem más, mint szeretteim fontosságának (jó esetben csak időszakos és felszínes) elfelejtése.
És ez csak az egyik oldala az emberi feledékenységnek. A magánéleti. De gondolatainknak, szavainknak, cselekedeteinknek és mulasztásainknak közösségi dimenziói is vannak. (A legtitkosabb, futó házasságtörés is kikezdi a társ iránti szeretetet, gyengíti a családot, ezáltal kicsit a nemzetet is – ilyen egyszerű ez.) És akkor még nem beszéltünk az elsődlegesen közösségi vonatkozásokról. Hogy például elfelejtjük befizetni az adót. (Igaz, erre a maga módján többnyire figyelmeztet erkölcseink nagy őrzője, az adóhivatal.) De nem kevésbé vétkes feledékenység, ha nem kérdezzük meg: hová tetszettek tenni mindazt, amit eddig már befizettünk? Hányszor felejtjük el, hogy ezt meg azt a tévécsatornát nem kellene néznünk, mert ennek műsoraiban rendre a miénkkel szöges ellentétben lévő „eszményekkel” bombáznak minket, újra meg újra hülyének néznek, és szinte nap mint nap a becsületünkbe gázolnak.
Ahogy öregszem, egyre jobban félek, hogy feledékenységem csak erősödni fog. Ezért egyre sűrűbben kell új noteszt vásárolnom, mert sok mindent felírok a biztonság kedvéért. Nemcsak a készülő írásokhoz felbukkanó ötletek kerülnek bele (meg kell becsülni őket, már ezek se jönnek olyan bőséggel…), hanem napi elintéznivalóim, életem történései és tőmondatokban a közélet fontosabb eseményei: ki mit ígért, nyilatkozott. A betelt noteszeket félrerakom, és időnként újra átlapozom. Tanulságos olvasmány – különösen az döntési helyzetekben, annak bizonyult legutóbb a választások, a népszavazás közeledtével is…
Így aztán tegnap megnyitottam a születésnapomra kapott új – és mi tagadás, igen elegáns – noteszt. Lássuk csak: mit is kért a feleségem? Igen, vigyek hat tojást a vacsorához… Mit is mondott a leendő miniszter…?
Nem elfelejteni!