Életem pokol, tele gonddal, szívet tépő fájdalommal, állandóan könnyeimmel küszködöm. Meddig bírom még ezt a több emberre méretezett keresztet cipelni, amit vinnem kell? Imádkozom, imádkozom, e nélkül már nem élnék, amennyi nélkülözésen keresztülmentem. Tanácsot kérek öntől, mitévő legyek?
Levelét így kezdi: Úgy érzem, muszáj elpanaszolni Önnek az engem ért fájdalmas dolgokat. Jól súgja a szíve: ha az ember keserveit bizalmasan elmondja vagy leírja, tudván azt, hogy a másik ember együtt érez vele, az nagy megkönnyebbülést jelent. Akkor is könnyebb lesz a kereszt, ha a szánakozó képtelen segíteni. Ön is így érzi.
Keserveit azért írom meg e lapban, hogy nagyon, de nagyon sokan olvasván e sorokat, lássák be, hogy másokhoz képest nekik jó dolguk van. Nincs okuk panaszra. Sokszor azok sírnak a legjobban, akiknek mindenük megvan. Gyakorta válik valóra a közmondás: A kutya is jó dolgában veszik meg.
Nehéz csoportosítani keserveit, de azért megpróbálom. Talán ott kezdem, hogy pár hónapja a keze között vártatlanul meghalt édesanyja, aki mindene volt. De a nagy gyászt anyagi gond tetézte. Ön rokkantnyugdíjas, huszonhét éves fia halláskárosult, munkanélküli, ellátatlan, férje pedig úgy gondolkozik, hogy tartsa el magát és a fiát. Ilyen anyagi helyzetben csak a hamvasztás költségeit fogja nyögni élete végéig. Legjobban az bántja, hogy édesanyja urnáját otthon őrzi, nincs miből egyházilag szépen eltemettetni. Írja: valahogyan pénzt kell szerezni. Addig is kérem a Jóistent, hogy bocsásson meg ezért nekem.
Férje elzüllött, amióta nyugdíjazták. Haragudott azért, hogy náluk élt özvegy anyósa. Követeli a kosztot, de nem adja oda nyugdíját, hanem elissza. Fiában sincs öröme, csak sok-sok keserűsége. Az a pár szó is sokat mond, amit leír: „Fiam kiabál, csúfol, időnként tettlegességre is ragadtatja magát.” Magyarul: megveri időnként az édesanyját.
Mindez még nem elég. Ezernyi testi bajban, betegségben szenved. Ezért is került nyugdíjba. Kevéske pénzt kap, férje pedig magának tartja meg ivásra, ami ellátmányt kap. Fiának egy fillérje sincs. Alkalmi munkákat kell vállalnia, hogy valahogy megéljenek. Így is – írja – sokat éhezik. Nemcsak hírből hall lesoványodott, szerencsétlen emberekről, hanem tapasztalja önmagán.
Ott vannak rokonai, akiken édesanyja annak idején oly sokat segített. A gyászjelentésre egy sem válaszolt, írja, mert pénzt mertem tőlük kérni kölcsön. Mindenki elfordult tőlem, kinek kell egy anyagilag lerongyolódott rokon? Elfelejtettek mindent, mivel a jólét másfelé sodorta őket.
Mennyire igaz: A szegény embert még az ág is húzza! Könnyű azt mondani, hogy a pénz nem boldogít. De mit érez ez az asszony, amikor ránéz édesanyja temetetlen urnájára a szekrényében! S mit érez, amikor éhes, és nincs mit ennie! Amikor szívtelen férje, gyermeke, rokonai még inkább keserítik életét. Igaza van: ima nélkül nem bírná ki! Mi pedig nem nyitjuk panaszra ajkunkat, mert tudjuk, hogy végül letöröl az Isten minden könnyet a szemünkről.