Egy réteg hiába szeretne gyermeket, nem adatik meg nekik. Aki meg szülhet, attól azt várják, szinte követelik – mindegy, hogyan él, értelmes, vagy ostoba, lusta, vagy serény, alkoholista, vagy józan, bírja, vagy nem bírja eltartani – csak szüljön, hogy a nemzet ki ne pusztuljon. Áldás, ahol szeretettel várják, de sok helyen istenverésnek lehet mondani a gyermek érkezését. Minek szaporítani a sok elkeseredett, szerencsétlen embert?
Levele ellenére is biztosan elismeri, hogy szép a népes család. Nemcsak a kívülállónak öröm belépni ilyen otthonba, hanem családtagnak lenni, és benne nevelődni is jó. Itt nemcsak „szaporításról” van szó, hanem sok más vonatkozásról is. Ha a másik oldalról közelítem, az eredmény ugyanaz: az üres fészek elég nagy szomorúság. Ahol a Jóisten csak egy gyermeket adott, elég nagy gond, hiszen egész sorsukat arra az egyetlenkére kell felépíteni. Sajnos legtöbb helyen csak két gyerek születik. Ha látni akarjuk az igazi családot, annak boldogságát, vissza kell menni a múltba, meg kell hallgatni szüleink, nagyszüleink visszaemlékezéseit, és elnézni azokat a fényképeket, ahol gyerekek vidám serege vette körül a szülőket. Biztos, hogy más felnőttek, más gyerekek élnének, nevelődnének. A nagy családban kell a felelősség, a szeretet, az alkalmazkodás, a törődés a másikkal. Biztos, hogy egész másként működik, mint ahol két gyermek van.
Abban viszont téved, hogy az Egyháznak az az álláspontja, és azt követeljük, hogy az anya minél több gyermeket szüljön. Nagyon is követeljük a felelős apaságot, anyaságot. Hány gyermeket tud vállalni a család: ez a családtervezés. Mindent figyelembe kell venni: a szülők kora, egészsége, örökölhető betegség, lakás, anyagi helyzet. Mindezt mérlegelve kell Isten előtt, imádságban, lelkiismeretben eldönteni: még egy gyermeket tudunk-e vállalni? Utólag legtöbbször érzik, hogy még egy gyermek elfért volna a fészekben! Mikor a kettő kiröppen, milyen jó lenne, ha maradt volna egy „vakaró” (nálunk így hívják a később született gyermeket), nem ketten néznék szomorúan egymást.
Ebbe a felelős apaságba, anyaságba beletartozik az is, fogantatástól születésig mindent megtegyenek a szülők, hogy igazi, életerős kicsi szülessék!
Ne tessék azért haragudni, ha mi életpártiak vagyunk, és elszomorít minket családjaink, nemzetünk sorvadása, elnyomorodása. Az a rettentő tény, hogy – ha továbbra is ennyi gyermek születik – egyszerűen eltűnünk a térképről!
ĺgy biztat II. János Pál is a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában: „Az Egyház szilárdan hiszi, hogy az emberi élet, bármilyen törékeny és keserves, mindig az Isten nagyszerű ajándéka. Az Egyház minden sötét jövendölés és földet elhomályosító vak önszeretet ellenében az élet pártján áll”.
Minden egyes csecsemő a szülők jövőbe vetett reményének is jele: ez a gyerek élni fog, boldog lesz. Volt már rosszabbul is, lesz még jobban is! Jaj annak, aki csak a ma gondját, baját látja, és nem hisz abban, hogy kiderül az ég, kisüt a Nap és velünk az Isten, gondot visel ránk. Különösen is törődik azokkal a családokkal, akik a gyermekeket Isten áldásaként, szeretettel vállalták. Őket kellene sorban kikérdezni, mennyire igent mondanak életükre, mely igazolta és bizonyítja, hogy ők választották az igazi életet, nem azok, akik önzésből, félelemből visszariadtak életük megsokszorozásától.
A papnak borzalmas érzés, hogy csak temet, temet és alig keresztel. Csak gyászoló emberek, és oly kevés a kicsit magához szorító, ragyogó arcú édesanya!
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
