„…Kárpátok ormán ültem egyedül // És gondolkoztam Kölcsey felül, / Ki fél szemével a jövőbe látott, / Szent táltosunk, teljék be látomásod!” – írta Juhász Gyula 1907-ben A Hymnus című versében, mintegy utalva arra, hogy a rövid életű, végig betegségekkel küzdő, gyermekként himlőben egyik szeme világát is elveszítő, testileg törékeny költőben a 19. század egyik legkiválóbb szellemi nagysága teljesedett ki.
A 185 éve elhunytKölcsey Ferenc polihisztori egyénisége volt korának, főként költőként él a magyar köztudatban, hiszen nemzeti imádságunk, Himnuszunkszerzőjét tiszteljük benne. Ám prózai műveinek mennyisége és jelentősége alapján sokkal inkább tekinthetnénk őt eszszéírónak, kritikusnak, mint költőnek. Történetfilozófiai, erkölcsi, pedagógiai, politikai beszédei, megyegyűlési és országgyűlési írásai, levelezései szinte semmit nem vesztettek aktualitásukból. Szavai nyomán olyan érzésünk lehet, mintha egy kortársunk szólna hozzánk. Sokszor kőkeményen megfogalmazott kritikus intelmei felrázó erővel hatnak mai politikai útvesztőkben hangoskodó, „szétliberalizálódott”, önveszejtő európai világunkra.Kortársai többsége is úgy vélekedett róla, hogy rendkívül nagy tudása mellett szerény, de az igazság hajlékony vonaláról soha le nem térő egyéniség volt, aki a pozsonyi politikai páston meghallgatta mások véleményét és megosztotta a sajátját, de az erőszakot, a durvaságot a vitában elvetette: a szavakkal és lelkülettel való meggyőzés embere volt. S amikor elveivel ellentétes döntés megszavazására akarták rábírni az országgyűlésen, önként lemondott mandátumáról. Fontosabb volt számára a lelkiismerete, mint a pozíció!
Az erkölcsi testamentumaként emlegetett s voltaképpen egész prózai munkásságát összefoglaló Parainesis (Intelmek) című műve, sajnos, ma már alig közismert, csupán foszlányokban szerepel néhány mondat erejéig az általános és középiskolai tananyagban. Méltó tehát, hogy jubileumán napjaink közéletéhez, magyar ifjúságához szóló ébresztő gondolataiból felidézzünk részleteket.
Parainesisét a költő 1834-ben írta nevelt fiának, Kölcsey Kálmánnak. E mű hitvallás értékű! Szent István királynak fiához, Imre herceghez írott Intelmeihez hasonlóanetikai, lelki útmutatót kívánt adni unokaöccsének. Művea felvilágosult demokratikus humanizmus jegyébena hazafiúi közéleti erény, a haladás elveinek summázata a kereszténységszellemében, melynek alappillérei: a tiszta erkölcs, az önáldozat, a másokért (haza, nép, család) való élet, a szolgálat fölébe helyezése a (személyes) boldogságnak: „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van (…) Mert e szóban: haza, benne foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összessége. Oltár az, atyáid által Istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse föltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egytől-egyig csak egészítő részei annak.”
Kölcsey programot is ad nevelt fiának, miként válhat belőle erényes, hazájához hű, hasznos ember. Szavai a mai ifjúsághoz is szólnak: „Imádd az Istenséget! (…) Semmi sincs, ami az ember szívét felemelhetné, s a hétköznapok szenvedélyeiben, indulataiban a rátapadt szennytől megtisztíthatná, mint az Istenséggel való foglalatoskodás. Bármerre veted tekintetedet a mindenségben, mindenhonnan egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de megfoghatatlan lény szeretete sugárzik feléd. (…) Mindez tisztán állítja elődbe annak tudását, hogy mindent, ami vagy, amivé lehetsz, amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel, e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted.”
Majd két dolgot emel ki az értékek világából: az erkölcsöt (az erényt) és az alkotó cselekvést. Az ember feladata, hogy kövesse azon nemes célokat, amelyeket egyéni életével, cselekedeteivel a köz javára tud fordítani. De az önmegvalósítás nem a végső cél, mert: „Senki sem él önmagának!” „Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie (…) az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége is… Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunk, nem ritkán gyűlölségünk elnémításával.”
Kölcsey globális és lokális összefüggésében tisztázó erejűen fogalmazza meg: „Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele… Azonban jól megértsd! – az ember… csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk. (…) Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik?”
Fájdalmas az aktualitása a hazánkat idegenben becsmérlő, eláztató, s ettől előmenetelüknek, anyagi előnyeiknek növekedését remélő politikusainkról megfogalmazott gondolatainak: „Ezren hiszik, hogy személyes jólléteket a haza céljainak feláldozásával érhetik el…,tudni sem akarván, hogy a hazának, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a várost, hol házat bírunk…” „Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt.”
Végezetül egy útravaló üzenettel zárom a Kölcsey-idézetek sorát –, biztatásul: „Hazád szolgálni, s házad dolgait kormányozni: e kettő nemcsak megfér, de összeköttetésben is van egymással. (…) Ki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja; ki háznépet az erény elveiben tart, az a közös hazának nevel hív polgárokat.(…) Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")