„Az emberiség túlnyomó többsége az időskor közeledtére szomorúan és ellenállással tekint. Nagyobb utálattal tölti el őket, mint maga a halál.” (Simone de Beauovir)
A francia írónő kijelentése túlzásnak tűnhet, mégis sok keresztény ember, köztük még lelkészek is úgy élik meg idősek otthonába való költözésüket, hogy valójában halottasházba vonulnak. A fölöslegesség, a
„rám már nincs szükség”
tapasztalata és tudata nyomasztó lehet egy idős ember számára.
Egy túlzsúfolt és kevés személyzettel működő otthonban gyakorlatilag lehetetlen az ápolás, sőt akár az ellátás is. Akiknek muszáj beköltözniük az idősek otthonába, nemegyszer minden vagyonukat rá kell íratniuk az otthonra.
Florida Scott-Maxvell írja: „társadalmunkban nincs helye az időseknek. Kiközösítjük, kitaszítjuk, száműzzük őket, mintha leprások volnának, akik többé nem teljes értékű tagjai a közösségnek.” Erről a létállapotról írva így folytatja: „A földi létünkön túli állapotot nem tudjuk elképzelni, az öregkori kiközösítés fájdalmait azonban előre láthatjuk. (…) Azon tűnődünk, mennyivel idősebbnek kell még lennünk, és milyen fokú leépülést kell majd még elszenvednünk. Egyre csak azt kérdezzük magunktól suttogva: Ez már az öregség? Meddig kell még elmennem? Mert az öregkor félelmetesebb lehet a halálnál. (…) A halálra való várakozás emészt fel bennünket, és az undor, hogy mivé válhatunk.”
A fölöslegesség és kiközösítettség egyik kegyes formája, hogy a fiatalok jó szándékkal a szelektív kommunikáció börtönébe zárják őket. Ritkán avatják be őket az életükbe, mert nem akarják megbántani, elszomorítani vagy megbotránkoztatni őket.
Scott-Maxvell így folytatja:
„Sokszor saját zárkánkban élünk. Világunk beszűkül, s ez a folyamat állandó fájdalommal jár. Barátaink meghalnak, elköltöznek, egészségük annyira meggyengül, hogy nem tudnak fogadni bennünket, mi pedig túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy elmenjünk hozzájuk. (…) Ritkán jön levél, ezért inkább a magunk által teremtett világban élünk – az Öregkor polgárai más módon lesznek hontalanok.”
Meghatározott gondolkodási és viselkedési mintáink burkolt kiközösítési folyamatokat indítanak el környezetünkben. Sokszor elzárjuk magunkat az új életstílusok lehetőségétől, amelyek hatására talán kockáztatnunk vagy változtatnunk kellene. Az internet lehetőségeivel nem élünk, vagy nem értünk hozzá. Az alapismeretek elsajátításától is gyakran vonakodunk. Tudatosságunk szintje már jóval az öregkor bekövetkezte előtt lecsökken. Terveink feladásával önmagunkat tartjuk távol a társadalomban történő eseményektől. A környezet visszautasítását nemritkán az önelutasítás is súlyosbítja. Számos idős ember felesleges koloncnak érzi magát.
Hofher József jezsuita szerzetes
- A magyar keresztény kultúra háza
- Szent Vincenzo Grossi (1845–1917)
- Bűn, ha reformátusként katolikus misére járok?
- Végső búcsú Kozma Imre atyától
- A pápa a visszaélésekről: Vigaszt és segítséget kell nyújtanunk
- Magamban is mondhatom a rózsafüzért?
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút