Gárdonyi Géza: Tíz év multán

Megható vers a teljesen soha el nem tűnő emlékekről.

Régen nem láttam ezt a nagy falut,
ez ablakot és a kis zöld kaput,
amelyben méla szép virágfejed
előbukkanva, várt-várt engemet.
S ahol egy holdas nyári éjjelen
mondottuk: „Isten áldjon, édesem”.
És egymást hosszan át- meg átölelve,
jaj, sírva néztem, szép, síró szemedbe.

A ház épp olyan csöndes és fehér,
miként tíz éve. A vén fa is él.
Alatta állva, búsan kérdezem:
„Hol vagy, kis Vilmám, hol vagy, édesem?”
És nézem-nézem az udvar porát:
s nem látom benne kis lábad nyomát;
és nézem-nézem a két ablakot:
a sok muskátli nincsen, nincsen ott.

A kertpalánkon általhajlanak
a rózsák, a vén eperfa alatt;
De nem lebben sehonnan lányalak,
nem súgja senki többé: Vártalak!
A keretből egy szép kép kiesett.
A szívemből egy álom elveszett.

Egy vén paraszt az ereszet alul
rámbámul és szól:
– Kit keres az úr?

Fotó: Pixabay