Kezdőlap A lelkiatya válaszol Gonoszak az emberek!

Gonoszak az emberek!

Senki sem szeret. Mindenki utál, gyűlöl. Észrevettem, még ha jó képet vágnak is, csak azért teszik, mert vagy félnek tőlem, vagy ki akarnak használni. Hogy létezik az, hogy ennyire gonoszak legyenek az emberek?

Gondolkozzék el azon: hogy létezik, hogy mindenki rossz, egyedül ön jó, aki szenved miattuk? Én nem hiszem, nem tudom elképzelni, nem is úgy tapasztalom, hogy az összes ember ártani akar a másiknak, senkiben nincs egy maroknyi szeretet, megértés.

Ellenben elképzelhető, hogy az ön magatartásában van valami, ami taszítja környezetét, ami miatt elfordulnak öntől. Erre a lehetőségre nem gondolt, csak arra, hogy másokban van a hiba, ön pedig ártatlanul szenved tőlük?

Hála Istennek, vagy sajnos, nem vagyok már mai gyerek, a 75. évemet is betöltöttem, így sok olyan emberrel találkoztam, akik gőgösek, kiszámíthatatlanok, önteltek. El is érték, hogy mindenki félt tőlük. Még ha lesték is a szavukat, gondolatukat, akkor is utálták őket és menekültek előlük. Hosszan ki lehetne fejteni, hogy a tekintélynek magától kell megszületnie embertársaink lelkében. Akkor becsülnek bennünket, ha látják, mennyire jók, jellemesek, okosak, egyenesek vagyunk. A gorombaság, a zsarnokság nyomán kialakuló úgynevezett „tekintély” nem igazi, hiszen félelemből fakad. Mihelyt lehet, az elnyomott, hallgatag, tehetetlen, szomorú ember bosszút áll, hacsak nem nagyon jó keresztény és ezért képes megbocsátani.

Ezek után meg kellene határozni, hogy milyen is a szeretetre méltó ember. Elég nehéz ezt körülírni, hiszen mindenki külön egyéniség, ezért minden embert más és más tulajdonsága tesz vonzóvá, kedvessé.

Mégis megpróbálom érzékeltetni az életből vett hasonlattal. Ehhez el kell képzelni egy aranyos kis cicát és egy sündisznót. Magam mellé veszem a cicát. Hozzám simul, kedvesen dorombol. Oly jó simogatni selymes szőrét, aminek örül, még jobban annak, ha a nyakát cirógatom. Végül már az ölembe is feljön, és ott nagy boldogan összegömbölyödik, rám-rámnéz. Szeretteti magát, és az ember mindjobban megkedveli.

A sündisznó pedig mit csinál, ha az ember közeledik hozzá? Azonnal behúzza még az orrát is, kiereszti tüskéit. Jaj annak, aki hozzányúl. Legfeljebb bottal lehet őt megközelíteni, ellökni, hogy menjen máshová.

Avagy gondolok egy vidám, mosolygós képű emberre, aki nem beszél a saját gondjairól, hanem szórakoztatja az egész társaságot. Annak is örül, ha kifigurázzák. Meg sem lehet sérteni. Mindenkire odafigyel, segít; figyeli, kinek, hogyan tud valami örömet szerezni.

A másikfajta pedig szomorú, mindig panaszkodik, próbálja magát sajnáltatni. Mindenkiben meglátja a hibát, mindenkiben mindent kifogásol. Ahol megjelenik, még a levegő is megfagy környezetében.

Ott van a kisbaba. A Jóisten olyannak teremtette, hogy szeretetre méltó legyen. Majdnem mindig mosolyog, nagyokat nevet, kitárja kicsi karját, boldogan bújik szülei és az ismerős felnőttek ölébe. Nem lehet nem szeretni. A gyerek kedves, magát kellető, még a felnőttek részéről ért rossz tapasztalatok sem teszik óvatossá és féltékennyé.

Mindebből az a tanulság, ha az ember azt akarja, hogy szép legyen az élete, szeretettel vegyék körül, szeretetre méltónak kell lennie. Csak azt ne mondja, hogy a természetén már nem tud változtatni. Mindent lehet, csak akarni kell. Az első próbálkozásai után, amikor viszonozzák kedvességét, biztos, hogy megjön a kedve ehhez az új, derűs élethez.