Halál, föltámadás és ujjongás

Az emberek, sőt a hitüket gyakorlók is, legkevésbé a föltámadást hiszik. Pedig ez a hit szíve közepe, leglényege. Enélkül – már Pál apostol megmondta – semmit sem ér. Szánalmas kártyavárként omlana össze. Enélkül a halál a győztes, és ő az isten, nem pedig az Isten. Sok hívő úgy van a feltámadással, hogy majd meglátjuk. Talán, lehetséges. Ez pedig nem hit.

Ma újra elolvastam a naimi ifjú föltámasztását. Képzeljük el, mit érezhettek a szemtanúk. Milyen nagy volt az örömük. Már mindenki elkönyvelte, hogy kilépett örökre a földi életből ez órák óta már merev pózban fekvő ifjú, és egyszer csak felül, elkezd beszélni.

Most ez a feltámadási jelenet különösen élénkké vált bennem attól, hogy összekapcsoltam a tékozló fiú történetének kétszer is ismételt mondatával. Az elcsavargásból, a bűnös életéből megtért fiúról apja – miután nagy örömében elébe szaladt, nyakába borult, összevissza csókolgatta, lakomát rendezett neki – ezt állította: „fiam halott volt, de föltámadt, elveszett, de megkerült”! (Lk 15, 24 és 32)

Az első, ami szembeszökő, hogy minden megtérést vagy előkerülést közös örvendezés, nagy lakoma, buli követ. Az elveszett bárány megtalálója, az elgurult drachmát meglelő asszony összehív hálavacsorára, együtt örvendezésre másokat. Sőt még Isten és angyalai is belekapcsolódnak a megkerült, a megtért fölött ujjongó örömbe (Lk15,10). A tékozló fiúnak is borjút vágnak, zenészeket hívnak. Máté-Lévi megtérése örömére tüstént lakomát rendez. Zakeus megtérése is lakomába torkollik. Mária Magdolna egy lakoma közepette adja a megtérés jeleit, csókjait Jézus lábára, utána pedig asztalánál látja vendégül az Urat.

Sajnos ezek a szokások nem a mi szokásaink. Nem valószínű, hogy valaha is látnád férjedet, apádat gyónásról hazajönni azzal – ha egyáltalában rászánná magát a megtérésre, a gyónásra –, hogy meghívja gyóntatóját is, „barátait és szomszédjait” is (Lk 15,5), és így ujjong: „Juj, de boldog vagyok! Csuda boldog vagyok! Ezt nem lehet hagyni csak úgy szárazon. Igyunk rá egyet! Egy áldomást!” (Luis Evely: Az öröm útja 35. o.)

A tékozló fiú élete már majdnem elsüllyedt, de aztán hála az Istennek, jól végződik. A Jóistent szimbolizáló apa teljes jogú gyermekeként visszafogadja, egy örömlakomával megpecsételi azt… és csak úgy dübörögnek, egy örökkévalóságot kitöltenének szavai, amikor ezt mondja a bátyjának: „Te is vigadj és örülj! Öcséd halott volt, de most föltámadt!” (Lk 15,32).

Isten így nézi azt, aki megtér. Aki neki hátat fordít, tőle eltávolodik, az neki olyan, mint a halott. Viszont, aki visszafordul és feléje tart, az meg olyan neki, mint aki a halálból életre támad: föltámad. De legyünk még konkrétabbak! A megtérés olyan, mintha pl. ha a tegnap eltemetett családtagod másnap föltámadna, és megállna szobádban középütt, mint Jézus Húsvét este az apostolai előtt az Utolsó Vacsora termében (Lk 24,36).

No, hát ki merné állítani, hogy kis dolog a megtérés? Az Istenhez térés? Ezért elmaradhatatlan tőle az óriási öröm, az ujjongás, mint madárról a szárny, a halról az uszony.

Tudtok e örülni a megtérőknek? Képzeljétek el, mennyire örülnék, ha megtérne a két bajai tanítványom, akik nagyon eltávolodtak a Jóistentől – bár aranyos és nagyon jó emberek –, és elkezdnének vasárnaponként a szentmisére jönni. Hát én örömömben tán még táncra is perdülnék. Úgy össze-visszacsókolnám őket, mint a tékozló fiút az apja. Akkor összehívnám „barátaimat és szomszédjaimat”, mint az elveszett bárányt megtaláló pásztor, és én is így ujjonganék: „Örüljetek velem! Megtaláltam elveszett juhaimat” (Lk 15,6). Akik halottak voltak, most életre támadtak.

És mit gondoltok, Isten és angyalai egykedvűen néznék a két tanítványom megtérését? Dehogy! Ők is vigadoznának. Tapsolnának. Örömükben ujjonganának. Angyalai talán még táncra is perdülnének!

Ők is szeretnek ujjongani. Adjuk meg nekik minél többször ezt a lehetőséget.

A kereszténység a remény vallása, és az öröm vallása. A mindig nyitott kapuk vallása. Jézus Krisztusban a mi Istenünk kitárta karjait a kereszten, és ezek a karok tárva maradtak azóta is, hogy mindenki, aki ránéz, tudja, hogy van visszaút, hogy az atya hazavár bennünket. És az Atya képes halottat föltámasztani. Lelki halottat is. Ez minden reményünk forrása.

Pribitek László

• 
  Szeretek közösségben lenni! – Pacsai János
• 
  20. századi útelágazások (1. rész)
• 
  A tökéletes Mária-tisztelet
• 
  Boldog Stefan Wyszyński (1901–1981)
• 
  Izmiti szobrok
• 
  Éreztem a hívást a szívemben – Demeter Dóra

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene áldozás élet életbölcsességek