Halálosan elkeseredtem

Kétfajta lelkiállapot van. A kettőt élesen meg kell különböztetni egymástól.

I. Az egyik a lelki sötétség, amelyik hozzá tartozik az igazi lelkiélethez. Olyan ez, mint az éjszaka, a vihar a természetben. Szükség van rá, bár nagyon megviseli az embert. Depresszió, kínzó kísértések. Mintha elhagyott volna a Jóisten, pedig pontosan ez a fejlődés, növekedés ideje. Az a fontos, hogy ebben a megpróbáltatásban semmit nem szabad elhagyni imáinkból, lelki életünkből. Megélte ezt Kis Szent Teréz is. Az ateisták asztalához ültette őt az Úr Jézus, tudja meg, mit szenvednek. Olyan kétségbeesések vettek erőt rajta, hogy nem merte a nővérekkel közölni, ne botránkozzanak meg rajta, és a módon, ahogyan az Isten bánik időnként az Őt szeretőkkel. Mindig eszembe jutnak – amikor én is a mélységben vagyok – Prohászka sorai lelki naplójából: „A belső szenvedések, elsötétülések, szárazságok, minden, ami segít s ami rezonál, a háttérben elvész; a sötétség elnyeli”. Ha ő ezt élte meg, akkor mi egy szót se szóljunk.

II. Más a helyzet, ha valóban komoly bűnöket követünk el. De jó azt tudni, hogy olyan nincs (amit pedig sokszor beképzelnek), hogy ha egyszer megtért, megvilágosodott – hajlamosak tévesen ezt a Szentlélek keresztségének nevezni –, már be van biztosítva, hogy többé nem esik vissza. Nem ok nélkül figyelmeztet Szent Pál: „Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék!” (1Kor 10,21). „Félve, remegve munkáljátok üdvösségteket!” (Fil 2,12).

Jó lesz vigyázni magunkra, mert:

1. Bűneinknek olyan következményei lehetnek, amit nem, vagy alig lehet jóvátenni. Elég egyszer ittasan dülöngélni az út közepén, hogy elüssön az autó; elég egyszer indulatból úgy megütni vagy megsérteni valakit, hogy meghaljon; elég egyszer olyan dühösnek lenni, hogy az ember agyvérzést kapjon; elég egyszer hanyagul bekötni a vezetéket, hogy halál legyen belőle; elég egyszer olyasmit tenni, hogy az ember örökre elveszti becsületét. Lehetne sorolni vég nélkül a lehetőségeket, amelyek után foghatja az ember a fejét.

2. A másik következmény, hogy a bűnök egész sora szenvedéllyé válik, visszatér, mint kísértés, mint kínzó vágy, majd’ megvész a bűnös, annyira kívánja. Ráadásul a sátánnak az a módszere: még egyetlenegyszer kövesd el, többször már nem. De azután még inkább eped utána. Még keservesebb lesz az élete. Soha többé nem hagyja abba, vége egész életének, lelkének. Ilyen az ital, a drog, a kártya, a pénznyerő automata, a szex, a diszkó, a tv, sőt a mániás munka is – hajszolja magát, mint egy őrült –, a káromkodás, a düh, a megszólás és ki tudja még hány bűn, ami tép és ránkragad, mint egy dühös kutya. Ezt a lelki kínlódást úgy kell felfogni, mint vezeklést. Biztos, hogy segít az ima, a böjt, a virrasztás, a szentségimádás, elsősorban pedig a gyakori szentáldozás. Szüntelenül kérni kell a kegyelmet, hogy vissza ne essünk. Természetesen kerülni kell a bűnalkalmat, a tűzzel nem szabad játszani, mert megéget. Az is vigasztalja a kínlódó lelket, hogy mindig könnyebb lesz, a bűnös szokás helyett kialakul az erény, ami készségesebbé teszi lelkünket a jóra, az ellenállásra. Ezek után talán megvigasztalódik.

*

Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba / Bomolva, romolva / Vágtató, tüzes fogat, / S most lenget utánam jelt / A Patyolat. Most, most szeretnék lenni bátran / Élet-tagadó, szűz, makulátlan, / Vágytalan és tiszta.

(Ady: A Patyolat üzenete)